Valószínűleg senkinek sem kell bemutatni Katona József híres drámáját, a Bánk bánt, amely az egyik legjelentősebb magyar irodalmi mű, és az irodalomórákon ma is tanítják a diákoknak nap mint nap. Jómagam is elsőként ebből a forrásból találkoztam Gertrúd, II. András (magyarosan Endre) királyunk feleségének meggyilkolásának történetével, és később történelmi forrásokat böngészve meglepődve tapasztaltam, hogy Katona József a dráma írása közben csak minimálisan igyekezett az események történelmileg hű bemutatására, és megközelítése teljesen írói szempontok alapján történt.

Katona József (1791. november 11. –  1830. április 16.) főügyész és drámaíró

Az összehasonlítás alaposabb megértéséhez érdemes a Katona-féle Bánk bánnal kezdeni. A szerző egy drámapályázatra szánva már 1815-ben megírta művét, de kortársai körében nem volt különösebben népszerű, és a cenzúra miatt csak 1820-ban jelent meg nyomtatásban. Katona József nem élte meg drámája első színházi bemutatását, mivel a premier előadás előtt három évvel, 1830-ban meghalt. A Bánk Bán nem sokkal az 1848-as forradalom előtt lett ismert, majd 1861-ben Erkel Ferenc írt belőle egy operát.

A dráma története szerint a király az udvartól messze hadakozik, távollétében Bánk a helyettese, de a királyné, Gertrudis országjárásra küldi. A bán feleségének, a fiatal és csinos Melindának új udvarlója akad Ottó, a királyné öccsének személyében. A tervezett csábítást Gertrudis is támogatja, de ekkor ez még nem jön össze. Közben a királyné országrontó vezetésével elégedetlenek összeesküdnek, és hazahívják Bánkot. A színre lépő bán hamar értesül felesége ügyéről, de nem sokkal később már az összeesküvőkkel látjuk tárgyalni. Ugyan eleinte türelemre inti Petur bánékat, de ekkor hírt kap arról, hogy Ottó elcsábította Melindát. Bánk ugyan igyekezett békés megoldást találni a fennálló problémákra, de az ország nyomorúságos helyzete (Tiborc panaszai) és a Melinda elcsábíttatásában játszott szerepe miatt leszúrja Gertudist, majd az összeesküvők betörnek a palotába. Endre király pont a ravatalozásra ér haza, ahol Bánk felfedi felelősségét a királyné halálában. Ekkor Tiborc érkezik a színre Melinda holttestével, akit Ottó ölt meg, így Bánk összeomlásával ér véget a dráma.

Katona József az írói szabadságot felhasználva drámájában két jelentős történelmi eseményt gyúrt eggyé. Az alaptörténethez ihletet adó esemény Gertrúd, magyar királyné 1213-as meggyilkolása volt, amely hatalmas visszhangot váltott ki a maga idejében. A drámabeli Melinda elcsábításával megegyező történelmi esemény 117 évvel a fenti királyné gyilkosság után került sor, amikor Zách Felícián, egy jelentős magyar főúr lányát a királyné támogatásával elcsábította egy lengyel lovag, és a felháborodott apa ennek okán merényletet kísérelt meg a királyi pár és gyermekei ellen. Az események kivizsgálását időrendi sorrendben kezdve először a 13. századba térünk vissza.

II. Endre (1176 - 1235, u. 1205 - 1235) Árpád-házi magyar király

II. Andrásnak rendkívül kacskaringós utat kellett bejárnia, mire gátlástalanságának köszönhetően felülhetett a magyar trónra. Apja a Bizáncban nevelkedett III. Béla volt, aki a Konstantinápolyban látott példát követve legidősebb fiát, Imre herceget már korán társuralkodójává nevezte ki. Ezzel a célja az volt, hogy halála után megakadályozza fiai vetélkedését a koronáért. Béla 1196-os halála után Imre követte a trónon, de Endre nem volt hajlandó belenyugodni „másodhegedűs” szerepébe, és futószalagon gyártotta az összeesküvéseket bátyja ellen. Imre természetesen felvette a kesztyűt, és a 8 éven át tartó uralkodása szinte végig az öccsével való vetélkedéssel telt. A harc váltakozó kimenetellel folyt, de végül a báty kerekedett felül, és néhány hónapon keresztül börtönbe is záratta a hatalommániás Endrét. Nem sokkal később Imre betegeskedni kezdett, és 1204 szeptemberében meghalt. Még halála előtt András öccsét az alig pár éves, László nevű fia gyámjává nevezte ki, de előbbi rövidesen magához ragadta a hatalmat. A Bécsbe menekülő gyermek László váratlanul elhalálozott (Imre király és fia halála is felettébb gyanús körülmények között és hatalmi érdekek ütközésekor következett be, de András érintettségére nincs bizonyíték), így végül a nyughatatlan Endrét a főurak támogatásával királlyá koronázták.

II. András még az 1200-as évek legelején megnősült, választottja a mai Szlovénia és Isztria területén található, Merániának nevezett őrgrófság uralkodójának lánya volt. Gertrúd ekkor még mindössze 15 vagy 16 éves volt, de Endre féktelen hatalomvágyának köszönhetően alig 18 éves korában Magyarország királynéjává vált. A koronázás előtt a párnak csak egy Mária nevű lánya született, de ezt követően Gertrúd sorban adott életet további gyermekeinek: Bélának (a későbbi király IV. előnévvel), Erzsébetnek (később szentté avatták), Kálmánnak és Istvánnak.

Merániai Gertrúd (1185 - 1213) nem túl előnyös későbbi ábrázolása

II. András koronázása után Gertrúd rokonai és egyéb merániaiak valósággal ellepték a magyar udvart, és folyamatosan a királyné körül lebzseltek. Ő nem is volt rest, és férjén keresztül egyre több rokonának juttatott jelentős magyarországi pozíciókat. A legnagyobb felháborodást Gertrúd egyik testvére keltette, aki ugyan számos szempontból nem felelt meg a kalocsai érsek pozíciójára, a királynő és Endre közben járulására mégis kinevezték, de a többi rokon sem járt rosszul, volt aki egyszerre volt püspök és horvátországi bán is. A könnyedén megszerezhető pozíciók és birtokok hallatán egyre több német rokon érkezett a Magyar Királyságba. A kitúrt magyar főurak között egyre csak nőtt az elégedetlenség, mivel a királyné miatt meg lettek rövidítve, de később már az egyszerűbb jobbágyok is egyre nagyobb ellenszenvvel viseltettek a merániak iránt, mivel azok az új birtokaik lakosságát a magyar uraknál sokkal keményebben megadóztatták (és akkor még meg sem említettük az 1211-ben betelepített Teuton Lovagrendet, róluk és magyarországi tevékenységükről bővebben itt).

A király szinte szünet nélkül hadjáratokon vett részt, és mivelhogy legidősebb fia akkor még csak hét éves volt, az udvar irányítása Gertrúdra és annak Bertold nevű öccsére hárult. 1213-ra tevékenységükkel már akkora ellenszenvet szültek, hogy a legjelentősebb magyar főurak összeesküvést szerveztek. A pártütők elégedetlenek voltak Endre uralkodási módszereivel, valamint az „idegenek” részére való bőkezű juttatásokkal. Ekkor történt az a közismert eset, hogy a főurak az esztergomi püspök támogatását kérték, amire János érsek „A királynőt megölni nem kell félnetek jó lesz ha mindnyájan beleegyeztek én nem ellenzem” választ küldte nekik. E mondat szépsége abban áll, hogy a vesszők különböző elhelyezésével két, egymástól teljesen eltérő jelentést kapunk, így a ravasz János érsek minden kimenetelre bebiztosította magát. Igaz hogy csak bizonyíték nélküli spekuláció, de az Egyház támogatását kereső főurak valószínűleg nem csak Gertrúd és a merániak eltávolítását tervezték, hanem András királyét is. A királlyá való felkenés egyedül az esztergomi püspök hatáskörébe tartozott, és a magyarországi pártütők gyakran annak ellenlábasait, pl: a veszprémi vagy kalocsai püspököt kérték fel egy-egy koronázás elvégzésére (későbbi példák itt és itt). Ezek alapján feltételezhető, hogy János érsek megkeresésekor egy új uralkodó trónra juttatása is szóba került.

Az összeesküvők vezére a délvidéki Töre fia Péter ispán volt, aki a Katona József-féle drámában Petur bán néven jelenik meg. Péter ispán katonaviselt ember volt, aki többek között Bánkkal közösen vett részt a 1210-es halicsi hadjáratban. A hadakozásból hazatérve Bács megye vezetőjévé lett kinevezve, és a merénylet kivitelezésekor is ezt a rangot bírta. Bánk akkoriban Szlavónia bánja volt, de II. Endre az újabb hadjárata előtt kinevezte őt az ország nádorának. Bánk a király távollétében a Magyar Királyság irányításáért felelt, de a gyakorlatban Gertrúd és Bertold vezették az ország életét. Bertold „érsek” egy szót sem tudott magyarul, de még latinul is csak alig-alig, mégis egészen otthonosan érezte magát nővére udvarában, mivel kizárólag németekkel volt körülvéve. Péteren és Bánkon kívül még két Simon nevezetű főúr alkotta az összeesküvők magvát, akik közül egyikük beregi, másikuk szécsényi birtokos volt.

A drámabeli Bánk feleségének, Melindának a létezésére semmilyen írott formában nincs bizonyíték. A valóságban Bánknak 1213-ra már legalább 50 évesnek kellett lennie, mivel fiatalabban aligha nyerhette volna el rangos pozícióit, felesége pedig valószínűleg hozzá hasonló korú lehetett. Erre bizonyíték, hogy nem sokkal a merénylet után az egyik Simon elvette Bánk eladósorban levő lányát, így aligha elképzelhető, hogy az 1213-as évben még alig 28 éves Gertrúd öccse pont egy akár 50 éves asszonyt akart volna elcsábítani. A dráma „szerelmi” szálának alapja 1330-ban történt meg, de csak mindent sorjában!

Elérkeztünk a merénylet napjához. 1213 szeptemberében a magyar királyi udvarba érkezett a királyné egy magas rangú rokona, VI. Lipót osztrák herceg. Tiszteletére a merániak egy nagyszabású vadászatot szerveztek a közeli Pilisbe, ahol egy félig elkészült templom közelében szálltak meg. A fent említett összeesküvők és embereik az egyik étkezés alatt megrohanták a díszes sátrakat, amelyre minden jelentősebb német összegyűlt. Gertrúdot még a támadás elején leszúrták (a drámával ellentétben nem Bánk, hanem az egyik Simon a gyilkosa, és rajta kívül még Péter ispán emelt a királynére kardot), és jelentős mennyiségű merániait is lekaszaboltak. Bertoldnak és Lipótnak sikerült meglógniuk a felfordulásban, és gyakorlatilag hazáig meg sem álltak.

Ezt követően érdekes és felettébb különös történéseket tapasztalhatunk. A merénylők gyakorlatilag puccsot hajtottak végre, mivel az András távollétében uralmat gyakorló merániak vagy meghaltak, vagy fejvesztve elmenekültek, így Bánkék magukhoz ragadhatták volna a hatalmat. Meglepő módon erre kísérletet sem tettek, ellenben elküldték uralkodójuknak a halott királyné fejét (????). Endre ennek hatására félbeszakította hadjáratát, és sietve hazatért. Meglepő módon a király a jelentősebb összeesküvők közül egyedül Péter ispánt fogta el és büntette meg, és főként az ispán emberein folytatta a megtorlást, akik közül a szerencsésebbeknek sikerült lengyel földre menekülniük. Bánknak és a két Simonnak a haja szála sem görbült, írott forrás csak több mint két évtizeddel később említi őket, amikor az új király, IV. Béla elkobozta birtokaikat, de nincs megemlítve, hogy ennek bármi köze lenne a 22 évvel korábbi merénylethez. Bánk a merénylet után továbbra is az ország legjelentősebb főurai közé tartozott.

Megint csak spekuláció, de feltételezhető, hogy Gertrúd halála egy politikai irányváltás miatt következett be, és maga a férj számára volt kívánatos. A középkorban a legtöbb szövetség az uralkodó házak tagjainak házasságával jött létre, de a német-római orientációról francia-bizáncira váltani szándékozó Andrásnak útban volt felesége. A merénylők nagy részének büntetlenül hagyása felettébb különös, valamint a tény, hogy a gyászév letelte után II. Endre pont a francia királyi családhoz közel álló feleséget szerzett magának, így szorosabb kapcsolatokat építhetett ki új szövetségeseivel. És akkor még ott van a Halicsba küldött fej esete… Valószínűleg egy levél is elég lett volna, hogy informálja Endrét feleségének haláláról, de az elvileg a németek (és egyben a király) uralma ellen lázadó urak nem ragadják magukhoz a hatalmat, ellenben elküldik neki a királyné fejét… Fontos kihangsúlyozni, hogy ezekre az indítékokra nincs bizonyíték, csak a további történések engednek ilyen következtetések vonására!

A Melinda elcsábítását ihlető eset I. Károly Róbert uralkodása alatt történt. A Caroberto néven születő nápolyi Anjou (az 1301-et követő trónviszályról itt és itt) csak fordulatos események után lett hivatalosan is Magyarország királya, és a teljes hatalmat csak a legerősebb oligarcha, Csák Máté 1321-es halála után ragadhatta magához. A helyzet konszolidációja után az ország és a király családja jelentős gyarapodásba kezdett. Károly ugyan 1320 előtt már háromszor is megnősült, de korábbi feleségei mind fiatalon meghaltak. Végül I. Ulászló lengyel király lánya, Erzsébet lett az „igazi”, aki az 1320-as évi házasságkötés után sorban szülte az uralkodó pár gyermekeit. Az idilli állapotokat azonban 1330-ban egy váratlan merénylet kavarta fel, amelynek jelentős előzményei voltak.

I. Károly (1288 - 1342, u. 1308 - 1342) Anjou-házi magyar király ábrázolása a 200 forintoson

Az 1300-as évek elejétől kezdve a Teuton Lovagrend agresszív terjeszkedésbe kezdett Pomeránia térségében Lengyelország kárára, és a változatos kimenetelű harcoktól terhelt I. Ulászló király a vejéhez, Károly Róberthez fordult segítségért. A tárgyalások előmozgatása érdekében a lengyel uralkodó saját fiát, Kázmér herceget küldte a visegrádi udvarba, ahol a magyar királyné kitörő örömmel fogadta testvérét. Ekkor történt az, hogy Erzsébet erőteljes unszolására az egyik udvarhölgye, a híresen szép Zách Klára „hagyta magát” elcsábíttatni a lengyel herceg által. A korabeli Magyarország etikai kódexe elítélően kezelte a nemesi családok nőnemű tagjainak házasság előtti nemi életét, így érthető, hogy az eseményekről értesülve Klára apjának, Zách Felícián agyát elöntötte a méreg. De ki is volt az említett főúr?

A Zách család csak nem sokkal korábban emelkedett ki a névtelen kisnemesi rétegből, amikor Csák Máténak köszönhetően jelentősebb birtokokhoz jutottak. Eleinte Károly Róbert ellen harcoltak, azonban 1318-ban Felícián hűbérurát elárulva átállt a király oldalára, aki sérthetetlenséget garantált számára. A királyt olyan kiemelkedően szolgálta, hogy a krónikák szerint szabad bejárást kapott a visegrádi udvarba is. Ez vezetett a tragédiához is, amire 1330. április 17-én került sor. A királyi pár fiaival, a néhány éves Lajossal (későbbi Nagy előnevű magyar király) és Andrással (későbbi calabriai herceg, aki aljas merénylet áldozatául esik 1345-ben, a történetükről bővebben itt) éppen ebédelni készültek, amikor megérkezett a feldúlt, ősz hajú Zách Felícián.

Zách Felícián merénylete a Képes Krónikában

Testőrök nem tartózkodtak a helyiségben, így a haragos főúr a helyzet felmérése után a királynő szemébe vágta a családját ért szégyent. Zách valószínűleg még dühtől elvakulva is tudta, hogy semmilyen kegyelemre nem számíthat ha Isten kegyelméből uralkodó feleségére kezet emel, így kardot rántva elsőként az íratlan szabályoknak megfelelően nem Erzsébetre, hanem Károly Róbertre rontott. A meglepett király talán halálos csapást is szenvedett volna, ha felesége nem emeli elé jobb kezét, amelyről Zách az asszony négy ujját is levágta, de Károlyt csak könnyebben sebezte meg. A királyi pár hangos kiabálásokat hallatva próbált elszaladni a vadul vagdalózó merénylő elől, és végül a széles asztal túlsó felén menedékre leltek. Zách ekkor felmérte, hogy Erzsébetben és Károlyban már több kárt nem tud tenni, így Lajos és András felé indult. A hangzavarra a testőrök ugyan már berontottak a terembe, de még nem tudtak beavatkozni a harcba. A hercegekhez közelítő Záchot a fegyvertelen nevelők csak a saját testükkel tudták feltartóztatni, és mindketten halálos sebeket kaptak. A helyzetet az egyik étekfogó oldotta meg, aki ekkor egy rövid tőrrel (ez is érdekes fordulat, mert elvileg a királyi család közelében senkinél sem lehetett semmiféle fegyver) hátulról megsebesítette az önmagából kivetkőzött Záchot. Munkáját a testőrök fejezték be, akik a várható felelősségre vonás tudatában valósággal szétdarabolták a szerencsétlen sorsú merénylőt. Az egész eset alig egy perc alatt játszódott le. A király bosszúja rendkívül szigorú volt, amely a Zách család teljes kiirtásával ért véget. Legrosszabbul a csábítás áldozatául eső Klára járt, akit nem öltek meg rögtön, de véglegesen elcsúfították az ajkai, orra és nyolc ujja levágásával, és további merényletek elleni elrettentés célzattal városról városra hurcolták.





Felhasznált irodalom:
- https://erettsegi.com/tetelek/irodalom/katona-jozsef-bank-ban-tartalom/;
- https://agyplacc.blog.hu/2012/03/23/bank_ban_nagyon_rovid_valtozata;
- Bánk bán (dráma) wikipédia oldala;
- Nemere István: Magyar merénylők és összeesküvők;
- Földi Pál: Kard és kereszt;
- Földi Pál: Liliom és kard.