Az előző alkalommal (link itt, az előzmény előzményéhez pedig itt) ott hagytuk magára Nagy Lajost és kíséretét, hogy hosszas előkészületek után elindultak és megérkeztek az aquilai felkelők bázisára.

Az első hadjárat 1347. december 24-től mutatott útvonala lesz érdekes a mostani írás szempontjából

A magyar uralkodó egy teljes hetet töltött Aquilában, amely során a vele érkező csapatokat pihentette, és fokozatosan összevonta katonáit a Nápoly ellen való induláshoz. Lajos célpontjai Capua, Aversa és Nápoly voltak, de először az útjában álló Sulmona ellen vonult. A korábbiakkal ellentétben e vár ezúttal már nem mert ellenállni és megnyitotta kapuit a támadók előtt. A magyar király méltányolta e gesztust és kezeskedett a polgárok vagyonának sérthetetlenségéért. Azonban ekkor újra kitűntek a zsoldos csapatok alkalmazásának hátrányai, mert ugyan Nagy Lajos a népszerűsége érdekében szigorúan ügyelt a magyar katonák magatartására, és tiltott bárminemű összeütközést a lakossággal, de nem tudta megfékezni a német és lombardiai zsoldosokat. A zsoldosok minden lehetséges alkalmat megragadtak a rablásra és erőszakra, de mivel ezt magyar zászló alatt tették, Nagy Lajos általános megítélésén is sokat rontottak.

Nagy Lajos egy későbbi ábrázolása

A magyar király megérkezésének hírére Tarantói Lajos Capua környékére vonta össze seregét, amely alig több mint 3000 lovasból és gyalogságból állt. Johanna minden követ megmozgatott trónja védelmének érdekében, minden hozzá hű főurat Capuához rendelt, ráadásul bevonulás és harc vállalásának esetében még a köztörvényes bűnözőknek is megbocsájtást ígért. Nagy Lajos a Volturnon való átkelést az ellenség orra előtt nem akarta megkockáztatni, ezért inkább hadseregének zömével keleti irányban tért ki. A magyar uralkodó Tarantói Lajos megtévesztésének érdekében Caetano Miklós vezetésével egy erős hátvédet hagyott Capua közelében, amelyet magyarok, valamint német és lombardiai zsoldosok alkották. Nagy Lajos új célpontja Benevent városa lett, amelynek kapuit január 11-én a polgárság megnyitotta előtte. Itt Nagy Lajos több napon át pihentette csapatait, és további tartalékok beérkezésére várt. Közben egyre több nápolyi főúr érkezett táborába, hogy támogatásukról biztosítsák.

Fenti eseményekkel párhuzamosan Caetano Miklós a hátvéddel Capua felé vonult, és Tarantói Lajos azt hitte, hogy Nagy Lajos érkezett meg és ebben a hiszemben készült fel a harcra. Január 11-én a gróf csapatai meglepetésszerűen a nápolyiak oldalába és hátába tudtak kerülni, majd délutánra a magyarok elszánt támadásának köszönhetően szét is verték ellenfelüket. A nápolyiak csak ekkor szereztek tudomást arról, hogy Nagy Lajos a fő erőkkel nem Capuanál, hanem Beneventnél tartózkodik, és a menekülés közben két részre szakadó hadseregük teljesen feloszlott. Johanna ugyan tett még egy kísérletet az ellenállás megszervezésére, de a durazzói és tarantói hercegek közölték vele, hogy szerintük értelmetlen a harc folytatása. A nápolyi királynő január 15-én kénytelen volt elmenekülni a fővárosból, de jellemző módon egyetlen fiát sorsára hagyta. A vesztes ütközetből visszatérő Tarantói Lajost Nápolyban már a magyar király fogadására készülő város fogadta, és 18-án csak álruhát öltve sikerült egy halászhajó segítségével távoznia.

A Nápolyi Királyság egy kártyavárhoz hasonlóan összeomlott, maradék erői és nemesei egymással versengve tettek hűségesküt a győzedelmes magyar király csapatai előtt. Nagy Lajos csak január 16-án indult el Beneventből, és másnap érkezett meg Aversába. A város polgárságának nagy megkönnyebbülésére a magyar uralkodó nagylelkűnek mutatkozott és nem csak a fosztogatást tiltotta meg, még a hadserege nyomában járó rablóbandákkal is szembeszállt. Nápolyban Johanna és férje távozásával Durazzói Károly kezébe csúszott az irányítás, aki Nagy Lajos ünnepélyes fogadásának előkészítésével foglalkozott, majd Tarantói Róbert és Fülöp társaságában Aversába indult. Nagy Lajos nyájasan megvendégelte távoli rokonait, és a hangulat egészen barátságosnak hatott. Károlyt a következő napokban több figyelmeztetést is kapott, hogy meneküljön ha kedves az élete, de ő nem érezte magát veszélyben.

a San Pietro a Majella nevű kolostor manapság

Január 22-én Nagy Lajos Durazzói Károly társaságában meglátogatta azt a kolostort, ahol András herceg az aljas merénylet áldozatául esett. A helyszínen Lajos hirtelen feldühödött, és bűnrészességgel vádolta Károlyt, akit azon nyomban le is fejeztetett, a holttestet pedig Andráséhoz hasonlóan három napon át nem engedte eltemettetni.

Ezzel a tettével a magyar király hatalmas repedést hozott létre közte és a vele addig rokonszenvező nápolyi polgárság és főurak között, mivel nem rendelt el alapos kivizsgálást Durazzói Károly érintettségéről, és a megtorlás a helyiek szerint elhamarkodott és aljas volt. Habár Károly közvetlen bűnrészességére nincs bizonyíték, de azzal sem lehetett vádolni, hogy nem volt érdeke András herceg eltávolítása. Károly halálának Giovanni Pipino gróf volt az egyik okozója, aki a durazzói és tarantói hercegek ellen hangolta Nagy Lajost. Vele összhangban a király tanácsadói is a hercegek eltávolítására tettek javaslatokat, mivel Lajos csak így tudta volna megerősíteni uralmát Nápolyban. Durazzói Károly azért is útjában volt a magyar királynak, mivel az Johanna húgát, Máriát vette feleségül, így a nápolyi királynő gyermektelensége esetén, felesége révén Károly is várományos lett volna a trónra. Hozzá képest a tarantói hercegek szerencsésebben jártak, mivel őket börtönbe zárták, majd Magyarországon több évet töltöttek a visegrádi „Salamon tornyában”, de 1350 után sértetlenül hazatérhettek.

A magyar király néhány napos pihenő után indult Nápoly felé, ahova január 23-án az elé rendelt 1000 fős küldöttség vezetésével vonult be, ami a magyar párt szempontjából nagyon rosszul sikerült. Nagy Lajos mint a Nápolyban született Károly Róbert (Caroberto) fia érkezett meg, így a helyi főurak és a polgárság saját véreként tekintett rá. Nehéz ma már megállapítani, hogy jogos volt-e az összeesküvésektől és merényletektől való félelme (azért ne feledjük András sorsát és az udvari mérgezéseket!), de Lajos Nápolyba nem barátként vonult be mint jogos örökségébe, hanem hódítóként. A nép gazdag ajándékokat ajánlott fel számára, de Nagy Lajos ezeket kurtán visszautasította, majd teljes fegyverzetben és páncélzatban vonult végig a városon, és a Castel Nuovo nevű várban szállt meg. Rövidesen minden fontosabb pozícióba magyar alattvalóit ültette, ami felháborodást keltett az újonnan behódolt helyi főurak között. Ugyan magyar király saját alattvalóit rövid pórázon tartotta és megtiltotta számukra a rablást és az erőszakot, de a felfogadott zsoldosok ezúttal is fittyet hánytak rá. A közhangulat Nápolyban gyorsan Nagy Lajos ellen fordult, és a polgárok már nosztalgiázva gondoltak az erkölcstelen és léha Johannára.

A nápolyi Castel Nuovo manapság

A fő problémát Urslingeni Werner és zsoldosai jelentették, akiket a magyar király a harcok befejeztével kifizetett és elbocsájtott. A megbízás nélkül maradt zsoldosok egy zászló nélküli hadseregbe verődtek össze „Társaság” néven, és nekifogtak Nápoly és környéke felprédálásának. A folyamatosan növekvő „Társaság” végül kisebb településeket és egyházi birtokokat is feldúlt, és tevékenységük már nem csak a nápolyiaknak és Nagy Lajosnak volt kellemetlen, hanem a pápának is. A magyar király úgy próbált (sikertelenül) megszabadulni tőlük, hogy szolgálataikat felajánlotta az őt megkereső, korábban Rómából elűzött Cola di Rienzo néptribun számára. Nagy Lajos népszerűsége és tekintélye megnövelésének céljából népünnepélyeket rendezett, és Nápolyban fogadta a hozzá érkező követeket. Később intézkedett Johanna és András állítólagos gyermekének, „Martell” Károlynak Magyarországra való küldéséről, akinek származását a közvéleménnyel ellentétben elfogadta, és unokaöccsének tartotta. Egyébként a gyermek néhány hónappal később betegeskedni kezdett, és a nyár folyamán elhunyt.

Nagy Lajos ebből az időszakból származó leveleiből kitűnik, hogy nápolyi bevonulásával befejezettnek tekintette hadjáratát, habár Otranto és Calabria környéke továbbra is Johannához volt hű, és a királynőt sem sikerült megbüntetnie. Nagy Lajos ekkor a pápához fordulva Johanna trónfosztását és a nápolyi korona rá való átruházását kérvényezte. Közben Európában felütötte fejét a pestis, amelyet a Krímből hazaérkező genovai hajókról szétszéledő patkányok terjesztettek el. Nápolyban feljegyezték, hogy a virágvasárnapi szentmise közben a szertartást vezető pap összeesett az oltáron, amelynek hatására tömegpánik tört ki. Nagy Lajos a minél kevesebb emberrel való érintkezés céljából elzárkózott a nápolyi várba, miközben a városi polgárság legyekhez hasonlóan kezdett hullani. A Nagy Lajos környezetében levő magyar főurak igyekeztek rávenni királyukat, hogy az élete további kockáztatása helyett inkább térjen haza. Ekkor érkezett meg VI. Kelemen üzenete, akinek az avignoni udvarában tartózkodó Johanna sikeresen panaszkodott a magyar uralkodó ellen, miszerint az jogtalanul fosztotta meg őt uradalmától. A pápa András herceg meggyilkolásának további vizsgálatát vetette kilátásba, de addig is a Nápolyból való távozásra szólította fel a magyar uralkodót. A fenti események elkedvetlenítették Nagy Lajost, és a hazatérés mellett döntött. Távozása előtt a német zsoldosparancsnokot, Wolfhardt Ulrikot nevezte ki helyettesévé, és a helyszínen maradó csapatait egyenletesen szétszórta a meghódított területeken, majd május végén gályára szállva hazaindult Magyarországra. A hátrahagyott nápolyi főurak között vegyes reakciót váltott ki Nagy Lajos távozása, a kényszerből meghódoltak titokban örömtáncot jártak, míg mások sajnálattal vették azt tudomásul.

Természetesen a történetnek itt még nincs vége, a magyar király távollétében vívott harcok és árulások bemutatása a későbbiekben várható!

Felhasznált irodalom:
- Bánlaky József: A magyar nemzet hadtörténelme;
- I. Lajos magyar király wikipédia oldala;
- Földi Pál: Liliom és kard (Puedlo kiadó);
- I. Johanna nápolyi királynő wikipédia oldala.