Kevésbé közismert, de a kereszténység védelmében nem csak a Szentföldre vezettek keresztes hadjáratokat, hanem Európa területein is voltak harcesemények, amelyek közül kiemelkedik az Ibériai-félsziget araboktól való visszafoglalása. Máskor a kereszténység terjesztésének okán került sor háborúkra, amelyre a Teutonnak vagy Németnek hívott Lovagrend szolgáltat remek példát. Ebbéli foglalatosságukat a teutonok pont nálunk kezdték Erdélyben, amikor a kunok megtérítésének céljából a Barcaságba érkeztek.
A középkori szerzetes lovagrendek a Szentföldre induló keresztes hadjáratok és a Rómában székelő pápa „szerelem gyereke” volt, akik Isten (és természetesen a Szentszék) szolgálatában állva harcoltak az iszlám követői ellen. A kereszt érdekében vívott háborúk manapság negatív előítéletektől sújtottak, és ez alól nem képeznek kivételt a lovagrendek sem. Gondoljunk csak a 2005-ös Mennyei királyság című filmben ábrázolt templomos lovagokra, ahol mennyire pökhendinek, nagyképűnek, vérszomjasnak és már-már ostobának vannak beállítva. A mai ember számára a keresztes lovagrendek tagjainak lelkivilága és tetteinek mozgatórugói megfejthetetlen rejtvényt jelentenek, ezért is fontos, hogy a középkori embereket és eseményeket az akkori általános felfogás szerint ítéljük meg!
teuton lovagok rohama
A Teuton Lovagrend történetét célszerű a keresztes hadjáratok és azok okainak bemutatásával kezdeni. Jézus mártíromsága után életének főbb állomáshelyei már az ókorban zarándokhellyé váltak, amelyek közül is kiemelkedett Jeruzsálem. Az évszázadok múlásával és a kereszténység elterjedésével a zarándokútra érkező hívők száma egyre csak növekedett. Azonban 638-ban az iszlám zászlaja alatt egyesült arab törzsek élén Omár kalifa elfoglalta Jeruzsálemet, de ekkor még biztosította a keresztény templomok és zarándokok sérthetetlenségét. Utódai később elkobozták az Egyház birtokait, és a Szentföldre látogató hívőket vagy megölték, vagy rabszolgasorba taszították. A helyzet tarthatatlansága miatt a pápa 1095-ben „fegyveres zarándoklatot” hirdetett meg, és az első keresztes hadjárat során a jelentősebb európai főurak vezette seregek sikeresen felszabadították a Földközi-tenger keleti medencéjét. A kialakuló keresztény államoknak kezdetben nem kellett jelentős támadásokkal számolniuk, de az újra erőre kapó muszlimok ellen nemsokára már élet-halál harcot voltak kénytelenek vívni. A veszélyeztetett területek vagy ostromlott várak felmentésére a nagy távolság miatt Európából nem indíthattak hadakat, így az Egyház fegyveres lovagrendek létrehozását rendelte el.
A pápa utasítása szerint az új lovagrendek állományát szerzetesi fogadalmat tevő nemesekkel töltötték fel, akik a kereszténységet kardjukkal szolgálták. A lovagrendek tagjai (ekkor még…) elfogadták a földi szegénységet, és belépésükkor lemondtak minden korábbi címükről és vagyonukról. A lovagrendek tagjai lelkesedtek a harcért, és a harcban való elesést tartották a legnagyobb dicsőségnek. A harc mellett zarándokok őrzésével, ispotályok (azaz kórházak) fenntartásával, és alamizsna osztással is foglalkoztak. A 13. század elején elsőként a Johannita (ma Máltai néven létezik) és a Templomos Lovagrend alakult meg, akik jelentős segítséget nyújtottak a Jeruzsálemi Királyságnak. Habár szegénységi fogadalmat tettek, a katonai szakértelmükért kapott bőséges ellenszolgáltatásoknak köszönhetően 1187-ig már a legtöbb birtokkal bírtak a közel-keleti keresztény államokban.
ájtatos templomos lovag
Fentiekkel szemben a Német Lovagrend jelentős lemaradással, csak 1199-ben jött létre. Az ötlet egy 1147-es sikertelen hadjárat után jött szóba, amit Hohenstaufen Konrád unokaöccsével, Frigyessel (a későbbi „Barbarossa” császár) vezetett a Szentföldre. Vereségük után a túlélőket Johannita ispotályokban gyógyították és pihentették, amelynek köszönhetően később „Barbarossa” további német kórházakat alapított.
"Barbarossa" (Rőtszakállú) Frigyes német-római császár (1122 - 1190) egy későbbi ábrázoláson
Ő maga 1190-ben egy újabb keresztes hadjárat vezetése során halt meg (egy folyóba fulladt bele), és seregének csak egy kisebb része jutott el és csatlakozott a Szentföldön hadakozó angol és francia királyokhoz. Akkó bevétele után a német ajkú nemesek egy ispotályt alapítottak az elfoglalt városban, és a már említett 1199-es évben a pápa hivatalosan is lovagrenddé szervezte őket. A teutonok a többi lovagrenddel ellentétben kizárólag német nyelvű tagokat vettek fel, és fehér alapon fekete kereszttel ékesített köpenyeket hordtak. Kezdetben a többi lovagrenddel ellentétben nem volt ereklyéjük, de később támogatásuk jutalmaként II. Frigyes német császártól elnyerték a Szent Lándzsa őrzésének jogát. A Teuton Lovagrend egyházi szervezet volt, ezért a papi rendtartás határozta meg e közösség mindennapi életét. A lovagrend a fegyelem fenntartásának érdekében egy szigorú hierarchiát alakított ki tagjai részére. A leghatalmasabb rangú vezető a Nagymester (Hochmeister) volt, akit rangban a Nagykomtúr, Főmarsall, Főispotályos stb. követte. Ez a precíz rangsor egy óramű pontossággal működő szervezetté tette a Német Lovagrendet. A pápa az alapítást követően jelentős birtokokat és várakat ajándékozott nekik a Szentföldön, azzal a feltétellel, hogy új területeiket saját erőből kell megvédeniük.
A teuton lovagok Szentföldön való harci tevékenysége rendkívül korlátozott volt, mivel ezen a téren a keresztény államok vezetői inkább a templomosokra támaszkodtak. A Német Lovagrend történetében akkor állt be gyökeres változás, amikor 1210-ben Salzai Hermannt választották Nagymesterré.
Salzai Hermann (1170? - 1239) a Teuton Lovagrend Nagymestere, tevékenysége és jelentősége bőven túlmutat az írásomban említetteknél
Hermann rendkívül okos és művelt ember volt, aki úgy vélte, hogy a Szentföld előbb vagy utóbb el fog veszni a keresztesek számára (ez halála után alig több mint 50 évvel, 1291-ben következett be), így igyekezett új bázist és tevékenységi területet találni a Teuton Lovagrend számára. Figyelme fokozatosan Európa felé terelődött, és Magyarországon állapodott meg, ahol ekkor II. András volt a magyar uralkodó, aki épp egy keresztes hadjárat szervezésével foglalatoskodott.
Árpádházi II. András (1177 - 1235) magyar király
Ebben az időszakban Andrásnak és az országnak sok problémát okoztak a Havasalföldre beköltözött kunok, akik rablóhadjáratok céljából rendszeresen betörtek Erdélybe. A Teuton Lovagrend behívására a magyar uralkodó először Thüringiai Hermann őrgróftól kapott javaslatot. E terv összeegyeztethető volt a magyar király általi korábbi betelepítésekkel, aki akkoriban rendszerint szász lakosokat hívott be az Erdélyben és Felvidéken található lakatlan területekre. Az ötletet rögtön felkarolta Gertrúd, András felesége, aki maga is német (merániai) származású volt. Közismert volt feleségének végzetes hatása a királyra, mivel András Gertrúd sugalmazására jelentős magyarországi birtokokat és pozíciókat adott német származású alattvalóinak vagy merániai rokonoknak. András nem sokkal később Salzai Hermannal is találkozott, aki jó benyomást tett rá, így 1211. május 7-én keltezett adománylevelében engedélyt adott a Német Lovagrend számára a Barcaságba való betelepülésre.
A II. András által kijelölt területekre már ebben az évben megérkeztek az első lovagok, akik a Rajna és Mosel folyók környékéről származó szász és flandriai vallon lakosokat hoztak magukkal. Az egyezség részeként a betelepülők az addig lakatlan területeken új városokat alapítottak, valamint meghonosították a földművelést, kézműipart, és a halászatot a környező folyókon. Ezzel a magyar király szempontjából a teutonok nem csak a délkeleti határ védelmét látták el, de az addig lakatlan területek betelepítését és élhetővé tételét is elvégezték. A lovagrend már az első hónapokban felépítette első várát, amely a Kreuzburg (Keresztvár) nevet kapta. A pozitív tapasztalatok hatására és Gertrúd közben járulására András király a következő évben további kiváltságokat adományozott a lovagrendnek, többek között déli irányban megnövelte az uralmukra bízott birtokok határát, és az újonnan épített templomok plébánosainak kinevezésének jogát az erdélyi püspöktől elvéve a lovagokra bízta. 1213-ban a teuton lovagok és a szász lakosság adómentességet és vámszedési jogokat kaptak az előbbiek által uralt területeken. Ugyan Gertrúd ugyanebben az évben történt meggyilkolása (a magyar főurak nehezményezték a lovagrend és a merániaiak számára két kézzel osztogatott kedvezményeket) után a Német Lovagrend elvesztette hazai fő támogatóját, de ekkorra már jelentősen megerősítették helyzetüket a Barcaságban. A kun támadásokat sikeresen visszaverték, majd ellentámadásba lendülve azok havasalföldi szállásterületeinek jelentős részét is sikerült elfoglalniuk. Az újonnan meghódított területek irányítását természetesen a Teuton Lovagrendre bízták, amit András nem bánt különösebben, mivel segítségükkel királysága határait is ki tudta terjeszteni, és egyedüli magyar uralkodóként felvehette a „Kunország királya” címet is. A lovagrend Barcaságban és Havasalföldön sok új templomot építtetett, és az ide érkező hittérítők eredményesen tevékenykedtek a kunok és besenyők tömegei között. Egyházi épületek és új települések mellett 1222-ig a lovagrend öt kővárat is emelt tevékenységi területein, amelyeknek Törzburg (Törcsvár), Zeiden (Feketehalom), Marienburg (Földvár), Heldsdorf (Höltövény) és Rosenau (Rozsnyó) nevet adták. Ugyanebben az évben a Maros és az Olt folyókon vámmentes sószállítási engedélyt kaptak a királytól, amely mellé több sóbányát is ajándékba kaptak. A Teuton Lovagrend által benépesített területeken nyüzsgő élet alakult ki, és a gazdaság jelentősen fellendült, így András és Salzai Hermann is elégedett volt a helyzettel. De ekkor megjelent az első repedés az egyetértés poharán.
a Barcaság ábrázolása egy későbbi térképen
Salzai Hermann az egyre romló szentföldi helyzet miatt elővette eredeti tervét, és úgy gondolta, ideje lenne lovagrendjét fokozatosan átmenteni Európába. Ennek érdekében üzent Theodoricusnak, a magyarországi Landmeisternek (tartományi vezető), hogy kérvényezze a pápától a Barcaság elszakítását a Magyar Királyságtól. A javaslatot III. Honorius pozitívan fogadta, mivel a magyar uralkodó akkor már egy ideje a Vatikán örökös ellenfelével, a német-római császárral fűzte szorosabbra külföldi kapcsolatait. A pápa kiadott egy bullát, amelyben a Lovagrendet és birtokait az esztergomi érsek helyett a saját felügyelete alá rendelte, és ezzel párhuzamosan a lovagok is egyre több jelét adták az önállósodási törekvéseikről. A teutonok Erdélyben és Havasalföldön engedély nélküli területfoglalásokba kezdtek, amit II. András nem nézhetett tétlenül. Panaszait elküldte a pápának, de Honorius hozzáállás a kérdéshez nem sok jót ígért a magyar király számára. Az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor Salzai Hermann felajánlotta a lovagrend uralta területeket a Vatikán számára, mint hűbéres új országot. Végül András hadseregével 1225-ben betört a Barcaságba, és a teutonok hiába bizonyultak szívós ellenfélnek, napok alatt ki sikerült őket szorítani Erdélyből. A túlélők Moldva irányában menekültek el, míg váraikat a magyar csapatok sorban elfoglalták. A lovagrend korábban kiérdemelt kiváltságait mind visszavonták, egyedül a velük betelepülő szász lakosság tarthatta meg engedményeit, mivel a harcok során nem támogatták uraikat. Ez volt az első eset, hogy a Magyar Királyságba befogadott vagy behívott idegenek egy csoportja önállósodásba kezdett.
a kiűzött lovagrend menekülésének iránya
A rövid hadakozás eredményeként a Szentszék és Magyarország viszonya hosszú évekre fagyossá vált, míg a teutonok által meghódított havasalföldi területek elszakadtak, és annak lakossága visszatért korábbi vallásához. III. Honorius és utóda, IX. Gergely egy évtizeden keresztül próbálták meggyőzni Andrást, hogy fogadja vissza a Teuton Lovagrendet, de minden igyekezetük hasztalan volt. Előbbi pápa még a magyar király megkerülésével annak legidősebb fiát, a későbbi IV. Bélát is megkörnyékezte, de ezzel nagy bakot lőtt, mivel pont Béla volt az, aki már a kezdetektől fogva a lovagrend eltávolítását javasolta, és különösképp a németek számára bőkezűen adományozott kiváltságok miatt kritizálta apját. A visszatelepítés kérdése csak akkor került le a napirendről, amikor a bolgár uralkodó a Konstantinápolyban székelő latin császárra támadt (a 13. század elején az eltérített 4. keresztes hadjárat Bizánc ellen fordult, és egy 1261-ig fennálló, a pápához hű állam alakult ki rajta), és IX. Gergely kénytelen volt II. András segítségét kérni ellenük.
Ugyan a Teuton Lovagrend magyarországi tartózkodása kérészéletűnek bizonyult, rövid jelenlétük főként az építészetre volt hatással. A német lovagok erdélyi kővárai a szentföldi tapasztalatok alapján épültek, amelyek így a legmodernebbek voltak az akkori Magyar Királyságban. Ugyan korábban csak a magyar uralkodó építhetett kővárat, de a teutonok tevékenységének hatására az Aranybullában II. András kénytelen volt felhatalmazást adni erre a főurak számára is.
A későbbi események tudatában a Német Lovagrenddel valószínűleg nem is történhetett volna jobb dolog magyarországi kiűzetésüknél, mivel Salzai Hermann tekintete ekkor már a Balti-tenger, valamint a pogány poroszok és litvánok felé fordult. A rend lovagjai 1226-tól kezdve fokozatosan érkeztek a fenti területekre, ahol még az évszázad vége előtt egy önálló, katonailag és kereskedelmileg kiemelkedő államot hoztak létre, de ez már egy másik történet...
Felhasznált irodalom:
- Bánlaky József: A magyar nemzet hadtörténelme;
- a Német Lovagrend wikipédia oldala;
- Salzai Hermann wikipédia oldala;
- a Német Lovagrend Magyarországon wikipédia cikke;
- Halassy Béla: Miért éppen ez a Trianon?;
- Földi Pál: Kard és kereszt.
