Első bejegyzésemben be fogom mutatni a mai Horgos falu újratelepítéséhez vezető történelmi eseményeket, és magát az újratelepítést, az azt lebonyolító Kárász Miklós életén keresztül.

Horgos környéke már az ókorban is lakott volt, közeli fekvése a Tiszához kedvezett a halászattal foglalkozó embereknek. A 18. és 19. századi lecsapolási munkálatokat megelőzően a falu környékén sok mocsaras állóvíz is jelen volt, amelyek a labilis Tiszával együtt gyakran árvizeket és áradásokat idéztek elő. A Kárpát-medencébe való magyar betelepülés és államalapítás után néhány évtizeddel később, egy 1075-ben keltezett királyi adománylevélben említették először a Horgas nevű halászfalut, amely a mai Horgostól nem messze volt megtalálható. Az 1241-42-es mongol betörés alatt Horgast felégették és elpusztították lakosságát is. A leégése előtt mindössze 10 évvel korábban épült templom alapjait az 1960-as évek során fedezték fel, ami ma is bárki által megtekinthető. A háború után a magyar király, IV. Béla kikeresztelkedett kunokat telepített a környékre, akiknek köszönhetően Horgas halászfalu újra megjelent a térképeken.

Az Oszmán Birodalom a 14. századi felemelkedésével egyre nagyobb fenyegetést jelentett a Magyar Királyság számára, és a Balkánon való folyamatos terjeszkedése miatt elkerülhetetlennek tűnt az összecsapásuk. A magyar királyok a 14. század végén és a 15. század során Magyarország vazallusaival: Havasalfölddel, Boszniával és Szerbiával szövetségben váltakozó kimenetelű háborúkat vívtak a török ellen, de céljukat nem érték el, nem sikerült az oszmánokat kiűzni a Balkánról, és a vazallus országok is török megszállás alá kerültek. Habár Hunyadi János nándorfehérvári győzelme 1456-ban évtizedekre megállította a török terjeszkedést, a nemesei által alig támogatott II. Lajos 1526-os mohácsi veresége után az oszmánok ellenállás nélkül megszállhatták a Magyar Királyság középső területeit. Horgas halászfalu ebben az időszakban semmisült meg véglegesen, lakosai elmenekültek vagy áldozatául estek a török portyázásoknak. Később a törökök tartósan berendezkedtek a Magyar Királyságtól meghódított területeken, vilajetté szervezve azt. A török összeírások és adókimutatások alapján a pusztává váló egykori Horgas környékén alig néhány család élt a 17. század második felében. A török megszállás alatt a Tisza mellett kialakult egy újabb település, ami a Szentpéter nevet viselte, és az összeírások alapján teljesen magyar lakosságú volt. Viszont a háború hullámai a 17. század végén újra összecsaptak a már eddig is sokat szenvedett Kárpát-medence felett.

1526 után a Magyar Királyság nyugati és északi, török megszállástól mentes területei magyar királlyá koronázták Habsburg Ferdinándot. Ferdinánd és utódai büszkén viselték a magyar királyi címet, és használták fel saját céljaikra a gazdag felvidéki bányákból kitermelt aranyat, de a török ellen támadó hadműveleteket nem kezdeményeztek, inkább védekezésre rendezkedtek be. A Magyar Királyság területét és várait alig erősítették meg, egyedül az örökös tartományok védelmét tartották fontosnak, és a 16. században a török kiűzése a Kárpát-medencéből még elméletben se jöhetett szóba. Ebből kifolyólag az akkori magyarság nagyon megosztott volt, a török megszállást elkerülő keleti magyar területekből kialakuló Erdélyi Fejedelemség az oszmánokat támogatta a Habsburgok ellenében. Az Oszmán Birodalom 1526 után több kísérletet is tett Bécs meghódítására, és 1683-ban úgy tűnt, hogy végre sikerülni fog: az ostromlott osztrák főváros kénytelen volt egyszerű polgárokat besorozni és a várfalakra küldeni, míg a hadseregük tétlenül állomásozott a közelben. Mint gyakran, most is a szövetségeseik mentették meg a Habsburgokat: a lengyel király, III. Sobieski János vezetésével sikerült tönkreverni a Bécset körbezáró török hadsereget.

A pozitív fejlemények hatására, a pápa a következő évben létrehozta a Szent Szövetséget a török Balkánról való kiűzésének céljából. A szövetséghez csatlakozott a Habsburg Birodalom, Velence, a Lengyel-Litván Unió, Bajorország, Brandenburg, Szászország, Oroszország és az Erdélyi Fejedelemség is. Az 1684-1699 közötti harcok váltakozó szerencsével folytak, de az osztrák csapatok többször is vereséget tudtak mérni a törökökre, és a Magyar Királyság túlnyomó részét felszabadították az oszmán megszállás alól. Azonban hiába aratott döntő győzelmet az osztrák szolgálatban álló francia származású Savoyai Jenő az 1697-es zentai csatában II. Musztafa szultán serege felett, a Habsburgok a törököknél is jobban hajlottak a békekötésre. Az 1699-es karlócai békében a Magyar Királyság szinte teljes területe Habsburg uralom alá került, egyedül a Temesi Bánság maradt török kézen. A felszabadító háborúk során a fel- és visszavonuló ellenséges seregek sok szenvedést okoztak a területen élő lakosság számára, ekkor semmisült meg a Szentpéter nevű település is. Az osztrák katonák még a törököknél is jobban sanyargatták a civil magyar lakosságot, ha nem kapták meg időben a zsoldot a császári udvartól, gyakran fosztogatással hajtották be szolgáltatásaik ellenértékét, és nem véletlen hogy pár évvel később kitört a II. Rákóczi Ferenc vezette felkelés. Az 1703-1711 között vívott szabadságharc további szenvedéseket okozott a lakosságnak, egyes területek teljesen elnéptelenedtek. Az utolsó, török megszállás alatt maradt magyar területek 1718-ban kerültek vissza az oszmánok által két évvel korábban indított háború után. A karlócai békekötés óta eltelt közel 2 évtizedet a Habsburgok majdnem végig háborúzással töltötték, főként Franciaország ellen. A magyar szabadságharc után a törökök gyengeséget feltételeztek ellenfelük soraiban, ezért felrúgták a békeszerződést, de a Savoyai Jenő vezette osztrák sereggel szemben gyorsan elveszítették a háborút, és kénytelenek voltak feladni Temesvárat és Nándorfehérvárat is. E háború után az Oszmán Birodalom már többé nem jelentett közvetlen veszélyt a Magyar Királyságra és lakosságára.

1699 után a horgosi puszták a tőle keletre, a Tiszán túl található Temesi Bánságtól mindössze néhány kilométerre voltak, ezért a területen indokolt volt a katonai határőrvidék kialakítása. Ekkor a körülmények még nem voltak alkalmasak, hogy a háború dúlta alföldi területek újratelepítésén gondolkozzanak, mivel a török veszély nem múlt el teljesen. 1718 után viszont ez az akadály is megszűnt, és a Habsburgok idővel polgári közigazgatás alá helyezték az új területeket, megyékbe szervezve azokat. A horgosi és szentpéteri puszták tulajdonjoga nagy viták tárgya lett, mivel a 40 éves katonai igazgatás alatt egy részét Szeged város, másik részét Martonos falu helyőrsége használta. A királyi udvar végül a puszták eladása mellett döntött, amit egy 1746. február 22-én keltezett rendeletben juttattak kifejezésre. A puszták közvetlen szomszédságában található Szeged szabad királyi város vezetése kapott az alkalmon, és 1749 elején megbízást adott Kárász Miklósnak, hogy szerezze meg a tulajdonjogot Szeged számára. A jövendőbeli Horgos falu és a Kárász család kapcsolta innen eredeztethető, ezért érdemes belemélyedni az újratelepítő Kárász Miklós személyébe és családjának történetébe.

A Kárászok régi nemesi család voltak, már a honfoglalás előtt bírói feladatokat láttak el. A középkorban a magyar királyokat kiválóan szolgálták, az idők során ennek elismerésére több birtokot is kaptak. A család legjelentősebb birtokai és vára a déli határ közelében voltak, de a török terjeszkedés miatt a Kárászok kénytelenek voltak fokozatosan áttelepülni az ország északi részére. Kárász Miklós ötödik gyermekként született 1715-ben, akit az apja jogásznak szánt. Bécsben folytatta tanulmányait, ahol barátságot kötött Grassalkovich Antallal, akinek később szintén szerepe lesz a horgosi puszták eladásában. A törökök kiűzése és a déli végek felszabadítása után, az elnéptelenedett, megműveletlen területekre tömegesen költöztek át az emberek a Magyar Királyság más részeiről. Közöttük volt Kárász is, aki tanulmányai elvégzése után jó hírnévnek örvendett Szeged város előkelőségei között, és gyorsan felemelkedhetett a ranglétrán. Még 26 éves sem volt, amikor a város főjegyzője és városi tanácsnok pozíciókat is betöltötte. 1742-ben megnősült, választottja Temesváry Anna Mária volt, akinek az apja a szegedi városi főbíró, Temesváry András volt.

A már említett megbízás teljesítéséhez Pozsonyba kellett utaznia, hogy a Helytartó Tanáccsal tárgyaljon a vásárlásról. A Tanács vezetője Grassalkovich Antal, Kárász gyerekkori barátja volt, aki felvilágosította látogatóját, hogy az érvényes törvények értelmében egy város nem birtokolhat földterületet. Mindeközben biztatta Kárászt, hogy a horgosi pusztákat vegye meg magának, mivel saját birtokot tulajdonolva nagyobb tekintélyre tehetne szert. Kárász Miklós ráállt az üzletre, gyorsan ellenjegyezte a Grassalkovich által írt szerződést a vásárlásról. A szerződésben lekötötték, hogy Kárász, felesége és utódaik örök tulajdonosi jogot kapnak Horgos és Szentpéter puszták felett, feltéve ha Kárász készpénzben megadja a kialkudott 15 ezer rajnai forintot, és ha Andrássy Zsigmond, aki a puszták másik felére nyújtotta be igényét, nem fizeti meg a meghatározott időpontig annak ellenértékét, akkor Kárász Andrássy részét is átveheti tőle. A hírekről értesülve, Szeged város vezetősége nagyon megharagudott Kárászra, úgy érezték, hogy átverte őket. A helyzetet tovább bonyolította, hogy Martonos falu is bejelentkezett a puszták tulajdonjogáért, ezért Grassalkovich 1749 nyarán kénytelen volt a vitatott területeket felosztani a három fél között. A határok pontos kijelölése körül sok bonyodalom alakult ki. Andrássy a kialkudott összeget nem fizette ki időben, így 2 évvel később Kárász megvette az ő részét is, miután kifizetett újabb 15 ezer forintot. Az adománylevél csak a szerződéskötés után 22 évvel később, 1771-ben készült el. Mária Terézia, a Habsburg uralkodó az adománylevélben kötelezte Kárász Miklóst, aki 1760-tól már Csongrád megye alispánja lett, hogy az új birtokára telepítsen egy legalább 100 fős falut, amely a környező Szentmária (mai Szabadka) és Szeged környékén állomásozó katonaság számára ellátmányt biztosít, valamint a két nagyváros között 1753-tól beindított postakocsi járat lovai számára pihenőként szolgálhasson. A jövendőbeli lakosok vallási hovatartozását is kikötötték, hogy kizárólag katolikusok vagy ortodox görögök lehetnek.

Kárász már 1751 után majorokat építtetett a birtokára, ahol juh- és szarvasmarha tenyésztéssel foglalkoztak, és megpróbálkozott telepesek behívásával is, de állandó település híján az emberek többnyire továbbálltak Szentmária vagy Szeged felé, mivel azok jobb életkörülményeket biztosíthattak számukra. Néhány család élt csak addig a pusztán, többségük a régi, elhanyagolt Szentpéter falu területén, és többnyire földműveléssel foglalkoztak. Kárász rájött, hogy Horgos újratelepítésének ötletét nem önzetlenül támogatja a környező két nagyváros, céljuk pontosan az volt hogy majd így a katonaság eltartásának terhét és költségét át tudják hárítani az új falura. A katonaság eltartása alól megkísérelt kibújni, de mivel ez nem sikerült, mindenféle indokkal igyekezett elcsúsztatni a betelepítés elkezdését. Mindössze egy hónappal az alapítólevél után újabb levelet kapott Bécsből, amelyben közölték, ha nem talál rövidesen magyar telepeseket, akkor kénytelen lesz sváb nemzetiségűeket befogadni. Kárász gyorsan a tettek mezejére lépett, és még 1771 őszén, főként a Felvidékről hozott katolikus magyarokkal telepítette újra Horgost, de nem a kijelölt helyen, hanem attól délebbre helyezte el a falu alapjait.

A következő évben további családokat telepített be a puszta területére. A bécsi Udvari Kamara megbízottja 1772 nyarán jelentést tett az épülő Horgosról, és az udvar felszólította Kárászt, hogy helyezze át a falu alapjait a korábban kijelölt helyre, amely elvégzésére mindössze fél évet adtak számára. Kárász Miklós hosszas indoklását végül Bécs elfogadta, és többé nem háborgatta ebből az okból kifolyólag. Horgos gyors fejlődésnek indult, a betelepítés utáni évben már mészárszékkel, malommal és kocsmával is rendelkezett, és főbírót választottak a vitás esetek eldöntésére. Az 1790-es évek során állandó postaállomást létesítettek Horgoson, majd hadnagyi állomást szerveztek a faluban, amely csendőrségi feladatokat látott el.

A hívő lakosság már korán felépített egy kisebb, egyszerűbb kápolnát az istentisztelet lebonyolítására, de az miután leégett, Kárász Miklós a saját vagyonából 1795-ben építtette fel a ma is álló templomot.

Kárász még az 1780-as évek során elkezdte építtetni saját otthonát, egy impozáns kastélyt Horgos akkori határában.

Kárász Miklós, Horgos újratelepítője 1797. május 6-án halt meg Szegeden, és az újonnan épített templom alatt kialakított családi sírboltba temették el.

Felhasznált irodalom:
- Horgos wikipédia oldala
- Palatinus István: A Kárász család és Horgos telepítésének története (2000.)
- Habsburg-török háború (1716-1718) wikipédia oldala
- A török kiűzése Magyarországról wikipédia oldala
- Kiss-Iván Anna - Táborosi Imre - Nagygyörgy Zoltán: Beszélő múltunk (Agapé, Újvidék, 1995.)