Történetünket ott hagytuk félbe (előzmények itt, itt és itt), hogy 1348 elejére Nagy Lajos többek között Nápolyt is elfoglalta, de Johannát nem sikerült foglyul ejtenie, majd a pestis kitörését követően azonos év májusában hazatért, míg seregének nagy része szárazföldi úton követte Magyarországra. Távozása bátorító hatással volt azon nápolyi nemesekre, akik csak kényszer hatására hódoltak meg a magyar király előtt. Az „idegenek” elleni izgatásban Marzano admirális járt az élen, és tevékenységének hatására Nápoly már június 18-án fellázadt. A főváros példáját több közeli település is követte, és hamarosan már csak az erődök maradtak magyar kézen. A közhangulatot könnyű volt a magyarok ellen fordítani, mivel Nagy Lajos távozása után az alkalmazásában maradt német és olasz zsoldosok a fegyelem lazulásával csak fokozták a népsanyargatást. A harcok így a pestis járvány ellenére is kiújultak.

Az Avignonban tartózkodó Johannát és Tarantói Lajost a fejleményekről nápolyi támogatóik folyamatosan informálták, akik a kedvező hírek hallatára június közepén a visszatérés mellett döntöttek. Az üresen kongó kincstár feltöltésének érdekében Johanna kénytelen volt eladni Avignon városát a pápának, valamit a provence-i lakosságtól kért támogatást. A királynő ezt követően felbérelt tíz genovai gályát, míg megbízható bizalmasa, Acciajuoli nápolyi szolgálatba fogadta a korábban magyar zászló alatt harcoló Werner von Urslingent  és annak 1500 emberét. A zászlót bontó zsoldosok társaságában ekkor Acciajuoli mellett más főurak is feltűntek, mint például Marzano admirális, San Severino marsall és Giovanani Pippino, aki ezt a pillanatot választotta a Johannához való átpártolásra. A királynő és férje 1348. szeptember 17-én érkezett Nápolyba, ahol a város ünnepélyes fogadtatásban részesítette őket (alig 8 hónappal korábban ugyanez a lakosság Nagy Lajost fogadta hasonló lelkesedéssel). A külsőségek ellenére a királyság nagy része, többek között a Nápoly környéki várak, és Apulia tartomány továbbra is magyar kézben voltak, ezért Tarantói Lajos hadai összegyűjtésébe fogott és megindította az ellentámadást.

A nápolyi Castel Nouvo

A nápolyiak elsőként Saint Elmo várat támadták meg, amely az azt védő zsoldosok árulása miatt elesett, és példáját hamar követte Castel Capuano is. A fellelkesült nápolyiak ekkor a legerősebb vár, Castel Nuovo ostromába kezdtek, de onnan véres fejjel voltak kénytelenek meghátrálni. A magyar erők vezetője, Wolfhardt Ulrik korábban ide gyűjtötte katonái és ellátmánya legjavát, akinek az eredményes ellenállás mellett még gyakori kitörésekre is volt ereje, amelyekkel hatalmas veszteséget okozott a nápolyiaknak. Az támadók ostromot megunva inkább alkudozásba kezdtek, és Johanna hiába próbálta személyesen is megvesztegetni Ulrikot, utóbbi továbbra is kitartott Nagy Lajos ügye mellett. A nápolyiak ostroma így tovább folytatódott, amely során gyakran döglött állatokat lőttek be a várba, amellyel a pestist szerették volna elterjeszteni a védők között. Céljukat nem érték el, mivel Wolfhard Ulrik parancsba adta a dögök összegyűjtését és tengerbe dobását, de az élelemtartalékok gyors fogyása miatt a magyarok helyzete így is gyorsan romlott. Később a zsoldosok egy része árulásra készült, de Ulrik időben tudomást szerzett szándékukról, és a főkolomposok akasztófán végezték. A kilátástalan helyzet miatt a védők 1349. január 11-én éjszaka titokban elvonultak az erődítményből, de távozásukat az ostromlók csak hat nappal később észleltek. Ezt követően az utolsó nápolyi vár, Castel deli’Ovo is elesett, mivel védői a szabad elvonulásért cserébe átadták az erődítményt. A Castel Nuovoból kivonuló Wolfhardt Ulrik később Magyarországra utazott, ahol kitűnő szolgálataiért cserébe Nagy Lajos jelentős birtokokkal jutalmazta meg.

14. századi ütközet ábrázolása

Tarantói Lajos még 1348. szeptember végén, az erődostromok közepette elhagyta Nápolyt, és a fő erőkkel Benevent irányába vonult. Célja Lucera és Manfredonia elfoglalása volt, de előtte még az útjába eső kisebb várakat is meghódította, míg a genovai gályák egy részét az Adriai-tengerre küldte, hogy megakadályozzák egy esetleges magyar erősítések beérkezését. Lucerában csak kevés magyar katona állomásozott, ezért a várost ellenállás nélkül átengedték a támadóknak, és csak a várat tervezték megvédeni. Tarantói Lajos serege bekerítette az erődítményt, de támadás indítása helyett a kiéheztetés taktikáját választották. Egyébiránt ebben az időszakban a nápolyiak olyan nagy fölényben voltak, hogy könnyedén visszavehették volna a magyaroktól Apulia egészét, de Werner és zsoldosai a bőséges zsákmány reményében nem akarták félbeszakítani Lucera ostromát.

Lucera vára manapság

Ebből kifolyólag Lajos öt hónapon keresztül tartotta fenn mozdulatlan seregével Lucera körülzárását, miközben az erőegyensúly már ellenfeleik irányába dőlt. Nagy Lajos követei jelentős pénzösszegekkel ellátva Észak-Olaszországot járva újabb egységeket fogadtak magyar zsoldba, amelyek folyamatosan érkeztek a hadszíntérre (Tarantói Lajos különösen elégedetlen volt Firenze magatartásával, mivel az elvileg vele baráti város szabadon átengedte területein a zsoldosokat), majd a magyar uralkodó 1348 késő őszén Apuliába küldte az erdélyi vajdát, Lackfi Istvánt.

Lackfi István (1305? - 1353) főlovászmester, erdélyi vajda, horvát és szlavón bán

A vajda már az előző évben is járt Nápolyban, ahova a király kíséretében érkezett, de nem sokkal később a foglyul ejtett tarantói és durazzói hercegek felügyelőjeként tért haza. Az okosságáról és vitézségéről híres Lackfi István és a vele érkező további jelentősebb magyar főurak megjelenése a hadszíntéren gyorsan Tarantói Lajos ellen billentette a mérleg nyelvét. A vajda és kísérete hajóval érkezett, és Manfredoniában szállt partra. Innen Lackfi Foggiaba indult, hogy a közben Lucerából oda vonuló Wolfhardt Konráddal egyesüljön. De hogy került a magyarokért harcoló német zsoldosvezér először Lucerába, majd Foggiaba?

a hadjárat menetét a képen most Lackfi István szempontjából kell nézni

Miközben Tarantói Lajos és Werner Lucera kiéheztetésére pazarolták a drága időt, Wolfhardt Konrád Lombardiából jelentős erősítést kapott, akikkel a vár felmentésére indulhatott. A nápolyiak sikertelenül próbálták megakadályozni Konrád seregének bevonulását Lucerába, aki másnap a várból kivonulva csatát kínált az ostromlóknak. Lajos itt Werner tanácsára nem állt ki (ebben a korban a legritkább esetben került sor ütközetre, ha csak az egyik fél vállalta volna fel a harcot és állt fel csatarendbe), mivel a zsoldosvezér emberei nem akartak honfitársaik ellen harcolni. Konrád az ellenfelei tétlenségét látva kigúnyolta azokat, majd seregével Lucera várát hátrahagyva Foggia irányába vonult el. Wolfhardt Konrád és emberei másfél napnyi, étkezést nélkülöző lovaglás után érkeztek meg Foggiába, ahol hiába próbáltak élelmet vásárolni a várostól, annak kapitánya durván visszautasította kérésüket. Kilátástalan helyzetükben a magyarok és a velük tartó zsoldosok kénytelenek voltak megtámadni a várost, amely a polgárok szívós ellenállásának ellenére is elesett másnap reggelre. A krónikások szerint itt került sor magyar részről az első nagyobb fosztogatásra, amelyet a zsoldosok kínzásokkal, nők tömeges megerőszakolásával és gyújtogatással tettek teljessé, majd Wolfhardt Konrád 22 ezer uncia arany hadisarcot hajtott be a város megmaradt polgáraitól. Ekkor a több hónapja tartó nápolyi támadás lendülete megtört, és a kezdeményezés újra Nagy Lajos pártjának kezébe került.

A meghódított és főbázisnak kinevezett Foggia jelentős stratégiai pozícióban feküd, mivel korlátozta Tarantói Lajos seregének mozgását, és a Manfredoniába érkező Lackfi István könnyedén felvehette Wolfhardt csapataival a kapcsolatot. Lajos gyorsan észlelte a széljárás fordulását, és erőivel Ascoli irányába próbált kitérni, de az utána siető vajda 1349. január 23-án rajtaütött, és jelentős veszteségeket okozott neki. Az ütközetben Tarantói Lajos, Werner és Acciajuoli kis híján a magyarok fogságába estek, de gyors lovaiknak köszönhetően elkerülték ezt a hatalmas szégyent. Johanna férje ekkor egész Beneventig visszavonult, de utóvédnek Wernert és 500 emberét visszahagyta Cornetó védelmére.

Werner von Urslingen (1308 - 1354)

Az egyik krónikás szerint a zsoldosvezér ott annyira biztonságban érezte magát, hogy nem állított őrséget, és éjszakára sem záratta be a város kapuit. Az erről értesülő Lackfi István és Wolfhardt Konrád egy gyors éjszakai lovaglást követően betörtek Cornetóba, ahol a meglepett zsoldosok harc helyett hanyatt-homlok menekültek, míg Werner erősen hiányos öltözékben házak tetején bujkált, de napfelkeltekor megadta magát a támadóknak. Ezzel a leírással szemben inkább egy másik krónikásnak lehet hinni, aki szerint Werner egy előzetes egyezség alapján adta át magát és a védelmére bízott várost, hogy ezzel Nagy Lajos kegyeit elnyerje (a zsoldosvezér kevesebb mint egy éve tett esküt, hogy sosem fog a magyar uralkodó ellen harcolni). A cornetói kalandból a magyarok foglyaikkal és bőséges zsákmánnyal tértek vissza Foggiába, ahonnan Werner megüzente Tarantói Lajosnak, hogy 30 ezer forintért kiválthatja a fogságból, de ha ez nem történik meg, „kénytelen lesz” átállni fogva tartóihoz. Lajos ekkor megbizonyosodott Werner árulásáról (Cornetóban is azért hagyta ott egyik alvezérét, Jacopo de’ Cavalcantit, hogy az megfigyelje a zsoldosvezért), és nem volt hajlandó fizetni, ezért Werner és emberei újra magyar szolgálatba léptek. Ezt követően István vajda nem üldözte tovább Tarantói Lajost, serege pihentetése után inkább az ellenkező irányba, Barletta meghódítására indult. Fenti város lakói Cavalcanti kiadásáért és felakasztásáért cserébe ellenállás nélkül megadták magukat.

Barlettában tartózkodva Lackfi István Wolfhard Konrád és Werner javaslatára felvette a kapcsolatot Pipinoval, aki a Tarantói Lajostól ajándékba kapott városokat, név szerint Molfettát és Giovinazzot szerette volna meghódítani, de a molfettaiak és giovinazzoiak heves ellenállást tanúsítottak ellene. A vajda megkísérelte visszatéríteni az olasz nemest Nagy Lajos pártjára, de próbálkozása nem sikerült, mivel Pipino sérelmezte, hogy hiába támogatta a magyar uralkodót, cserébe nem kapott semmilyen birtokot, és Nápoly elfoglalása után a magyar király Pipino ellenségei helyett magát Pipinot űzte el a város környékéről. Pipino kijelentette, hogy ha Lackfiék nem avatkoznak be a Molfettával és Giovinazzoval való ellenségeskedésébe, akkor ő semleges marad, ellenkező esetben fegyverrel fog szembeszállni a magyarokkal. A vajda a merész kijelentések hatására az olasz nemes börtönbe zárására adott parancsot, de Werner és Konrád figyelmeztették, hogy ezzel több kárt, mint hasznot hoznának magukra, így inkább szabadon engedték.

Miközben a fenti események zajlottak, Tarantói Lajos egészen Nápolyig vonult vissza seregével, ahol az a hír fogadta, hogy távollétében az unatkozó Johanna összefeküdt főkamarásával, Caracillo Henrikkel. Lajos a botrányt gyorsan rövidre zárta Henrik kivégzésével, és jelentős toborzásba kezdett. Új haditervét egy hamis levélre építette, amelyben nápolyi nemesek nevében arra biztatta a vajdát, hogy vonuljon a fővároshoz, mivel az kész behódolni előtte. Lackfiék Tarantói Lajos üzenetének kézhezvételekor Bari és Otranto elfoglalására készültek, de ebbéli szándékukat a levél hitelességének ellenőrzése nélkül elvetették, és Nápoly felé indultak. A vajda ekkora az otthonról magával hozott pénzből már régen kifogyott, így ésszerűbbnek tűnhetett számára a főváros felé vonulás, mivel ott jelentős hadizsákmányra számíthatott, amelyből ki tudta volna fizetni nyugtalankadó zsoldosait. A magyar csapatok a beneventi völgyön átkelve apróbb ütközeteket vívtak, és több várost is felégettek. Capuahoz érve a Volturnon átvezető hidat jelentősen megerősítve találták, de a magyar seregből egy zárai mester vezetésével a környező fákat felhasználva két nap alatt egy rögtönzött hidat építettek, amelyen az egész hadsereg problémamentesen át tudott kelni.

Az 1349. április 22-i támadás előtt megkötött egyezség értelmében Capua védőinek egy része beengedte a városba a támadókat, amiért cserébe Lackfi István szavatolta a lakosság életét és vagyonát. Ígéretét azonban a zsoldosok keresztülhúzták, mivel a városba bevonulva három napon át fosztogattak, gyújtogattak, és a polgárok kínzásával vagyonuk átadására kényszerítették azokat. A fizetetlen zsoldosokra a vajda utasításai és fenyegetései kevés visszatartó erővel bírtak, és már Werner és Konrád is egyre pimaszabbá váltak. A magyar sereg Capuaból Aversába vonult, amelyet gyorsan elfoglaltak, majd a környező vidék megszállásával Nápoly kiéheztetésére tettek kísérletet. Ez a próbálkozás gyorsan megbukott, mivel a nápolyi szolgálatban álló genovai hajók ha nehezen is, de el tudták látni a város lakosságát élelemmel.

Tarantói Lajos ekkor újabb cselt eszelt ki, és kesztyűje elküldésével csatára hívta Lackfi Istvánt, amelyre az Aversa és Nápoly közötti melitoi síkságot jelölték ki. A csata napján, június 6-án reggel Lajos "váratlanul" az ütközet elhalasztását kérte, miközben az előző éjszaka során a magyar tábort környező fák közé rejtette csapatai nagy részét. A magyar táborban a katonák levették felszerelésüket és letették fegyvereiket, amikor az őrszemek jelentették az ellenség érkezését. Hatalmas felfordulás alakult ki, és a kezdeti kapkodásban az ellenállást szervező és vezető Wolfhardt Konrád is fogságba esett. Az egyre súlyosodó helyzetet a hátsó kapun kivágtató 300 magyar fordította meg, akik a nápolyiak oldalba támadásával gyakorlatilag megnyerték az ütközetet. A magyar csapatok egészen Nápolyig folytatták ellenségük üldözését, és a kavarodásban nem csak Konrád szerezte vissza szabadságát, de több nápolyi főurat is sikerült foglyul ejteniük. Többek között Visconti Ádám, Raymondo del Balzo, Roger de Clairmont, Malatesta Giovanni és Roberto San Severino is vasra verve került Lackfi István elé. Az ütközet után valószínűleg Tarantói Lajos kétszínűsködése miatt magyar oldalról is egyre több kegyetlenkedésre került sor, és Nápoly környékét valósággal felperzselték, amire válaszul a nápolyiak a fogságba esett magyarokat válogatott kínzások után végezték ki.

Ekkor azonban a vajda hadseregében elhatalmasodtak a belviszályok. Lackfi a meghódított területek lakosságával akarta megfizettetni zsoldosai bérét, de a kivetett hadisarcot nem sikerült behajtani. Werner és Konrád ekkor támadólag lépett fel feljebbvalójuk ellen, aki hiába mondta, hogy már korábban pénzért küldetett Magyarországra, és Nagy Lajos visszatérte is küszöbön áll (1349 őszén tervben volt, de végül ismeretlen okok miatt meghiúsult), de érvelése a zsoldosvezérek számára nem volt kielégítő. Wernerék kierőszakolták a vajdától, hogy a rabul ejtett olasz nemeseket a Magyarországra küldés helyett átadja a zsoldosoknak, akik majd az azokért kapott váltságdíjból fogják fedezni elmaradt bérüket. A magyar oldalon harcoló zsoldosok és Johannáék tárgyalása során utóbbiak kijelentették, hogy nem hajlandóak fizetni a főurak szabadságának kiváltásáért, mire a saját nyugtalankodó embereik által szorongatott Werner és Konrád kijelentették, hogy megfelelő mennyiségű aranyért cserébe hajlandóak átadni Lackfi Istvánt. A vajda szerencséjére erről időben értesült, és egyik éjjel a magyarokkal Manfredonia irányába elhagyta Aversát. Mindössze 400 német zsoldos követte őket, akik meggyőződésből harcoltak a magyar ügyért. Ezzel Lackfi István és Nagy Lajos szempontjából minden Nápoly környéki hódítás kárba veszett.

VI. Kelemen pápa (1291 - 1352, u. 1342 - 1352)

VI. Kelemen pápa még a melitói ütközetet követően követeket küldött Nápolyba és Magyarországra, hogy a feleket békességre bírja. Utóbbiba Guido S. Cecilia kardinális érkezett, aki hosszas tárgyalásokat folytatott Nagy Lajossal. Közben a magyar ügytől elpártoló, fizetetlen zsoldosok tovább folytatták a vidék felprédálását, akiktől a nápolyi polgárok kénytelenek voltak „megvásárolni” a szüretet. A Nápolyba érkező pápai követ, Annibaldo da Ceccano közreműködésével, hosszas alkudozások után Johannáék és a zsoldosok között egyezség jött létre, miszerint Capua, Aversa, valamint néhány kisebb város és vár a felek között 120 ezer forintért gazdát cserél. A korábbi fosztogatásokkal együtt már több mint 500 ezer forintos vagyont felhalmozó zsoldosok ekkor felosztották azt egymás között, és többségük, köztük Werner von Urslingen hazatért német területre.

Apulia nagy része már nem sokkal Lackfi István Nápoly felé indulása után elesett, mivel a hátrahagyott, kis létszámmal védett várakat és városokat a túlerő könnyedén legyűrte (egyes várak a német vagy olasz zsoldosok árulása miatt esett el). A keleti tengerpartra érve a vajda belátta, hogy pénz nélkül nem tudja folytatni a háborút, és hajóra szállva hazatért Magyarországra, de hátrahagyott híveinek megígérte, hogy hamarosan visszatér a királlyal együtt. Közben VI. Kelemen és Nagy Lajos között megegyezés jött létre, miszerint a magyar uralkodó nem fog újabb támadást indítani 1350 végéig, ha a pápa ítéletet mond a férjgyilkossággal vádolt Johanna felett. Természetesen az ítélet most sem érkezett meg a beígért időpontra, de a hazatérő Lackfi István vajda az elmúlt év tapasztalatairól beszámolva az ifjú királyt újabb beavatkozásra sarkallta. Ekkor Nagy Lajos úgy döntött, hogy újra visszatér az ezerszer elátkozott Nápolyba...

A történetnek természetesen még itt sincs vége, folytatása hamarosan érkezik.

Felhasznált irodalom:
- I. Lajos magyar király wikipédia oldala;
- Földi Pál: Liliom és kard (Puedlo kiadó);
- I. Johanna nápolyi királynő wikipédia oldala;
- Bánlaky József: A magyar nemzet hadtörténelme.