Az i. e. 753-as alapítású Róma nevű városállam számára majdnem 500 évig tartott, mire sikerült uralma alá vonnia az Itáliai-félszigetet. A megalapítását követő első néhány száz évében gyakran a puszta létéért kellett küzdenie a környező többi városállam, vagy nagyobb birodalmak ellenében. Róma polgárait azonban szívós fából faragták, és mint tudjuk, a későbbiekben hatalmas birodalmat tudtak létrehozni.

a Római Császárság legnagyobb területi kiterjedésekor

Felmerül a kérdés, mégis hogy tudott egy kis, jelentéktelen városka ilyen nagy területeket meghódítani? Eredményeiket többek között a hadseregük fejlett taktikai rendszerének köszönhették, amelyet a folytatásban mélyebben fogunk megvizsgálni.

Kezdetekben a római hadsereg (többek között a makedónokkal együtt) a görögök harcmodorát másolták, és ők is falanxba szervezték a lándzsával közelharcot vívó gyalogságukat. A falanx támogatására csatározási feladatokkal megbízott könnyű gyalogságot és könnyű lovasságot vetettek be. Az i. e. 4. században az itáliai törzsekkel és városokkal vívott háborúk során a rómaiak a falanxra épülő gyalogos hadsereget túl defenzívnek találták, ezért fokozatosan változtatásokat eszközöltek a görög taktikai rendszeren, gyakorlatilag egy újat kialakítva. A legnagyobb változtatás a katonák fő fegyverére vonatkozott, mivel a korábban használt lándzsákat rövid, egykezes kardokra cserélték le. A korábban alkalmazott pajzsokat nagyobb és domború pajzsokra váltották, amelyeket fából készítettek és szövettel vagy állati eredetű bőr borítással fedtek be. A nehéz gyalogság a fő fegyvere és pajzsa mellett sisakot és mellvértet hordott, láncinget csak a tapasztaltabb vagy gazdagabb polgárok engedhették meg maguknak.

római legionárius

A római nehéz gyalogság felszerelését két darab, nagyjából 2 méter hosszú gerely tette teljessé, amelyet közelharc előtt az ellenségre dobtak. A gerely, vagy latin nevén pilum, az összes korabeli mellvértet átütötte, halálosságát pedig tovább növelte, hogy a hegye becsapódáskor elgörbült.

római katona pilum-mal

A pilum-okat az emberi testből csak további belső sérülések okozásával lehetett kihúzni, a pajzsokba fúródó darabok pedig ellehetetlenítették annak további használatát. Róma hadserege a görögökhöz hasonlóan hadköteles korú polgárokból állt, akiket csak háború esetén hívtak be szolgálatra.

Azonban a római taktikai rendszer a szervezés és irányítás területén lépett legnagyobb szintet a göröghöz képest. A nehéz gyalogság legkisebb alapvető taktikai egysége a centuria volt, amely 60 emberből állt, és 3 sor mélységbe szervezték. Két centuria alkotott egy manipulus-t, amely 120 katonát foglalt magába. A manipulus-ok centuria-it egymástól függetlenül, teljesen önállóan is lehetett irányítani. Ütközetek előtt a római hadsereget legalább 3 vonal mélységben vonultatták fel, de az egymás melletti, szomszédos manipulus-ok nem alkottak összefüggő vonalat, hanem réseket hagytak ki közöttük. Az első vonal réseit a hadsereg második vonalának manipulus-ai fedezték, a második vonal által hagyott réseket pedig a harmadik vonal fedezte, így a római hadsereg nehéz gyalogságának taktikai formációja egy sakktáblára hasonlított.

egy légió csatarendje

Menetelés közben a terep nehézségei miatt a gyalogság soraiban könnyedén kialakulhattak rések, de a rómaiak a rendszerükben szándékosan alakították ki azokat. Csaták során a közelharc megkezdésekor az első vonal által kihagyott résekbe a második vonal manipulus-ai nyomultak be hátulról, míg a harmadik vonal tartalékban maradt, de akár teljesen más pozícióba is átirányíthatták őket. A római szervezés sokkal nagyobb rugalmasságot adott a nehéz gyalogság kezébe, mint amennyivel a görög, vagy akár a makedón falanx valaha is rendelkezett.

A római nehéz gyalogságot három csoportba osztották az őket alkotó katonák jellemzői alapján. A csatarend első vonalában felvonuló manipulus-ok hastatus-okból álltak, akik főként 25 év alatti, kevés tapasztalattal rendelkező katonák voltak. A második vonal manipulus-ait principes-ek alkották, akik tapasztaltabb, jellemzően 25 és 35 év közötti katonák voltak, és valamivel jobb páncélzatot viseltek mint a hastatus-ok. A harmadik vonalban felvonuló manipulus-ok triarius-okból álltak, ők főként 35 évnél idősebb, sokat látott katonák voltak. A triarius-ok jelentősen különböztek a hastatus-októl és a principes-ektől, mivel a hadseregreformokat követően is a lándzsa maradt a fő fegyverük, bár kardot is hordtak maguknál. Másik eltérés az volt, hogy a triarius-okból álló manipulus-t mindössze 60 katona alkotta. Egy régi fennmaradt római közmondás úgy szól, hogy ha „a triarius-okra marad a döntés”, az azt jelenti, hogy nagy baj van.

A rómaiak tíz hastatus-okból, tíz principes-ekből és tíz triarius-ból álló manipulus-ból szervezett hadsereget légiónak nevezték. Eleinte a Római Köztársaság haderejének egészét hívták légiónak, de a területi terjeszkedésnek köszönhetően a növekedő lakosságszám és nagyobb adóbevétel lehetővé tette számukra, hogy háború esetén egyre több légiót állítsanak fel. Egy légió a nehéz gyalogságon kívül könnyű gyalogsággal és lovassággal is rendelkezett, amelyekkel együtt összlétszáma 4500 fő körül mozgott. A rómaiak könnyű gyalogságát velites-nek nevezték, akik a polgárság legszegényebb rétegeiből kerültek ki. Fegyverük néhány gerelyből állt, páncélzatot egyáltalán nem hordtak és feladatuk a csatározás volt. Az ellenséges nehéz gyalogság elől könnyen ki tudtak térni a római manipulus-ok közötti réseken keresztül visszavonulva.

római könnyű gyalogság képviselője (velites)

A lóháton harcoló rómaiak gyűjtőneve equites volt, akiknek száma légiónként 300 körül mozgott. A lovasság soraiba főként a gazdagabb polgárok kerültek be, akik mellvértet, sisakot és pajzsot is hordtak, fő fegyverük pedig lándzsa és kard volt.

római lovasság (equites)

A római lovasság habár alkalmas volt közelharcra, nem volt összehasonlítható a Nagy Sándor-féle Király Társaival, és más nehéz lovasságokkal sem. (A makedón taktikai rendszerre épülő hadseregek nehéz lovasságával való összecsapásokban a római lovasság sorozatosan alulmaradt ellenfeleivel szemben, és általában ennek következtében Róma el is vesztette az ütközeteket. Így jártak többek között Pürrhosz és Hannibál ellenében, de ez már kívül esik vizsgálatom tárgyán.)

A római taktikai rendszer másik nagyobb újítása az volt, hogy a hadjáratokon résztvevő légiók minden esetben fapalánkkal körbevett katonai táborokat építettek és azokban szálltak meg.

A római hadseregek katonái a napi menetelést még az előtt be kellett fejezniük, hogy az éjszaka beállta előtt maradjon elég idejük egy sánccal megerősített szálláshely felhúzására. Ezen táborok nem csak fedett alvóhelyet biztosítottak a katonák számára, de megóvta őket az ellenség váratlan rajtaütéseitől is. A rómaiak a sáncépítés technikáját a makedónoktól vették át, akik a görögöktől lesték el. A római légiók a fapalánkkal körülvett táborokat szabványok alapján építették meg, és minden egyes manipulus-nak meghatározott szálláshelye volt a táboron belül.

A római katonák a fegyverükön és páncéljaikon kívül állandó jelleggel tartottak maguknál fejszéket és ásókat is, hogy bármikor hozzáállhassanak a táborveréshez.

A fejlett taktikai rendszerének köszönhetően a Római Köztársaság lassan, de folyamatosan terjeszkedni tudott az Itáliai-félszigeten, és az i. e. 3. században már készen állt arra, hogy összecsapásokat kezdeményezzen Nagy Sándor birodalmának utódállamai és Karthágó ellenében is.

Felhasznált irodalom:
- https://en.wikipedia.org/wiki/Roman_legion;
- Archer Jones: The Art of War in the Western World (University of Illinois Press, 2000.)