Történetünket az előző héten ott hagytuk félbe (link itt), hogy Anjou Lajos a pápa és Johanna mismásolásai miatt eldöntötte, öccse meggyilkolása felett kard által fog igazságot szolgáltatni.

Nagy Lajos későbbi portréja

A nápolyi hadjáratokra gyakorolt hatása miatt fontos megemlíteni egy közvetlenül előtte megvívott rövid háborút, ami a Magyar Királyság és Velence között zajlott le. Az okot Zára városa szolgáltatta, amely akkor már több mint 140 éve állt velencei uralom alatt, midőn az akkori dózse 1202-ben „eltérítette” a 4. keresztes hadjáratot és annak segítségével hódított Magyarország kárára. A város polgárai az 1340-es évek közepén lázadást szítottak, és a kereskedőállam ellentámadása ellen magyar védelmet kértek. Nagy Lajos boszniai és szlavóniai bánjait küldte Zára megsegítésére, de ők a velenceiek szépen csengő aranyainak hatására harcesemény nélkül visszavonultak. A magyar király a további hadakozást a nápolyi hadjárat előkészületei miatt volt kénytelen félbeszakítani, és a magára hagyott Zára rövidesen elesett. Ugyan további harci eseményekre a felek között már nem került sor, békét sem kötöttek, így Nagy Lajos még a Nápolyba való útja alatt is tartott a velencei merénylőktől. A felek végül csak a magyar uralkodó hazatérése után, 1348 augusztusában kötöttek egy 8 évig tartó fegyverszünetet (vizsgálatunk tárgyán és időkeretén kívül esik, de Nagy Lajos 1356-ban nagy sereggel tért vissza és néhány év alatt az egész dalmát tengerpartot visszacsatolta a Magyar Királysághoz). De akkor vissza az 1347-es évhez!

Európa térképe 1328-ban

Nápolyi vállalkozása előkészítésének érdekében Nagy Lajos szövetségesek után nézett, és igyekezett pápa vagy francia ellenes hatalmasságokkal kapcsolatba lépni. Hadjáratához lehetséges támogatóként jöhetett szóba a német-római császár (Bajor Lajos), az angol király (III. Eduárd), a Szicíliai Királyság és Genova városa. Végül a magyar király összes próbálkozása zátonyra futott, mivel a császár nem sokkal Nagy Lajos Nápolyba való indulása előtt meghalt, az angol király a nagy távolság és az akkor már egy évtizede tartó 100 éves háború miatt nem tudott katonai segítséget nyújtani, a szicíliaiak túl nagy árat kértek cserébe, míg Genova a pápára hivatkozva utasította el a magyar uralkodó ajánlatát. Lajos hadseregének nápolyi területre való leggyorsabb és legolcsóbb eljuttatása tengeri szállítással lett volna megoldható, de ez a lehetőség nem volt kivitelezhető, mivel nem állt rendelkezésére elegendő mennyiségű hajó, és amúgy is túl kockázatos lett volna az átkelést megkockáztatni a rosszindulatú semlegességet tanúsító Velence által uralt Adriai-tengeren, így a magyar király kénytelen volt a hosszabb és nehezebb szárazföldi útvonal mellett dönteni. Ezzel a tervvel összhangban Nagy Lajos csak lovasok útnak indítását tervezte, míg gyalogságot a Nápoly közelében állomásozó zsoldosokból szándékozott toborozni. Az Itáliai-félszigeten való átkeléshez sok diplomáciai előkészítést igényelt, mivel engedélyt kellett kérnie az útba eső városoktól az uralmuk alá tartozó területeken való átvonuláshoz, és hadserege élelmezését is meg kellett szervezni. VI. Kelemen pápa minden követ megmozgatott, hogy Nagy Lajos hadjáratát már csírájában elfojtsa, ezért levelek és követek armadáját küldte a magyar királyhoz és a vele baráti viszonyban levő országok uralkodóinak (gondolván, hogy majd azok észre térítik a harci kedvtől túlfűtött ifjú magyar Anjout). Ezen kísérlete sikertelenül zárult, így később az olasz köztársaságokat és városokat vette célkeresztjébe, és kiközösítéssel fenyegette mindazokat akik már csak passzív támogatást nyújtanának Nagy Lajos számára. Az olasz államokkal való tárgyalást Lajos egy nápolyi támogatójára, Giovanni Pipinora bízta. Korábban Pipino a néhai András herceg embere volt Nápolyban, aki az aversai gyilkosság után Magyarországra menekült, és később mint a helyi viszonyok ismerője a hadjárat diplomáciai előkészítését kapta feladatul.

Velence kémek útján kiemelt figyelemmel követte a magyar követek tevékenységét, mivel ekkor még nem tudhatták, hogy Nagy Lajos ellenük vagy Nápoly ellen fog vonulni. A kereskedőállam minden információt megosztott a pápával és Johannával, akik gyorsan cselekedtek. Nápoly királynője elrendelte hűbérurai hadi felkészülését, és a királyság területén jelentős létszámban jelenlevő zsoldosokat távozásra szólította fel. A hadsereg vezetőjének férjét, Tarantói Lajost nevezte ki. Minden igyekezete ellenére Johanna helyzete rendkívül gyenge volt, mivel a pápán kívül semmilyen külső támogatására nem számíthatott, míg belföldön a legtehetségesebb herceget, Durazzói Károlyt azzal idegenítette el ügye támogatásától, hogy a durazzóiak helyett azok vetélytársait, a tarantóiakat részesítette folyamatos kedvezményekben és jutalmakban.

A harcok akkor kezdődtek meg, amikor a Nagy Lajost támogató Aquila városa Lallo Campenesco vezetésével fellázadt Johanna uralma ellen. A felkeléshez csatlakozott Caetano Miklós, Fondi grófja is, aki később Lalloval karöltve sikeresen visszaverte a nápolyiak támadását. Mivel a teljes nápolyi haderő ellen kevés eséllyel szállhattak volna szembe, a lázadók követek útján támogatásért fordultak Nagy Lajoshoz. A magyar király segítségnyújtásként 1347. március 7-én útnak indította Garai János veszprémi püspököt és Kont Miklós diplomatát, akiket jelentős pénzösszeggel látott el. Feladatuk a később őket követő hadsereg útjának előkészítése volt, valamint hogy a Nagy Lajossal szimpatizáló nápolyi főurakkal kapcsolatba lépjenek. Garai és Kont hosszú útjuk során elsőként Ferrara és Peruggia előkelőségeivel kötöttek egyezséget, majd megérkeztek Aquilába, ahol a felkelők kisegítésére több száz zsoldost fogadtak fel. A magyar uralkodó küldöttei olyannyira eredményes propagandát folytattak Nagy Lajos ügye mellett, hogy több ellenséges település és vár is átállt hozzájuk. A folyamatosan erősödő lázadók a Nápoly felé félúton található Sulmonát ostrom alá vették. Johanna kétségbeesésében kénytelen volt kiegyezni Durazzói Károllyal, akinek a Calabriai hercegséget ígérte oda a támogatásáért cserébe. Károly több ezres haderejével sietősen Sulmonához vonult, ahonnan a lázadók az ostromot félbehagyva gyorsan visszavonultak. A támadók és védekezők szerepe felcserélődött, mivel Károly 1347 májusában bekerítette a Nagy Lajos – párt fő bázisát, Aquilát. Habár az eredményes ellenálláshoz elegendő erő és élelem állt az aquilaiak rendelkezésére, helyzetük fokozatosan romlott és további segítség kérésével újabb követet küldtek Nagy Lajoshoz. A magyar király ekkor útnak indította hadseregét, de katonáit kénytelen volt kisebb csoportokba szervezve küldeni, mivel az élelmezésüket másképp nem tudták volna megoldani. 1347-ben az Itáliai-félszigeten jelentős élelemhiány volt, mert az előző év termése nagyon szegényes volt, és gabonát felárazva is alig lehetett kapni.

Az elindított csoportok nagyjából néhány hetes különbséggel keltek útra. A Garai és Kont után küldött első csoport már Sulmona (sikertelen) ostromában is részt tudott venni, és az újabb beérkező csapatok folyamatosan meg tudták erősíteni Aquila védelmét. Közben az alacsony fegyelmű ostromlók egyre jobban ráuntak a hadakozásra, és főként a nápolyi főurak ilyen olyan indokkal hazaszökdöstek. Az i-re a pontot az tette fel, amikor Durazzói Károly 1347. augusztus végén hírt kapott Nápolyból, hogy a korábban neki ígért területeket és címet Johanna a fiára ruházta át. A megerősödő lázadók Lallo Campenesco vezetésével megtámadták Károlyt, aki a vereségét követően feloszlatta hadseregét és hazatért birtokaira. Ebben az időpontban a magyar főurak a Nápolyi Királyság területén a Nagy Lajossal szimpatizáló lázadókon kívül már nagyjából 2000 lovas és zsoldos felett parancsnokoltak.

Az ostromló nápolyiak a nyár folyamán felégették az Aquila körül található termőföldeket, így a város az ostrom alól való felszabadulása után az éhhalál szélére sodródott. Alighogy sikerült élelmet hozatni máshonnan és a rendet visszaállítani, számos embere társaságában megérkezett a helyszínre a magyar szolgálatba felfogadott hírhedt német zsoldosvezér, Urslingeni Werner.

Urslingeni Werner (1308 - 1354) fanart ábrázolása

Werner katonái visszataszító viselkedésükkel akkor és később is gyakran fordították a korábban Nagy Lajossal szimpatizáló városok polgárságát a magyarok ellen. A zsoldosok Aquilában kínozták és fosztogatták a lakosságot, sőt egy vita során egy magyar katonát is megöltek. A magyarok és németek vitája már majdnem szabályos csatába torkollott, de szerencsére Lallo Campenesco el tudta simítani az ellentéteket. Egyébként a lázadók az 1347-es év ősze alatt Aquilától dél és kelet irányában további területeket vontak uralmuk alá, amely különösen Lallo és Caetano Miklós érdeme volt. A Magyarországra érkező jó hírek hatására november 11-én Nagy Lajos is útra kelt nagyjából 1000 fős kísérettel.

Spoiler veszély Nagy Lajos útja a Nápolyi Királyságba (Lackfi István és a második hadjárat még az idő méhében pihen!)

A magyar király és csapata elsőként a vele jó viszonyban álló Aquileiai Patriarchátuson kelt át, ahol a legkisebb akadályt sem gördítették eléjük. Ezt követően a legrövidebb út dél felé, a Velence uralma alatt álló területeken keresztül vezetett volna, akikkel Nagy Lajos nem rég még háborúban állt. Ugyan Velence ekkor nem akart nyíltan szembehelyezkedni a magyar királlyal, de a színfalak mögött folyamatosan áskálódott a magyarokat a pápai tiltás ellenére befogadó városok és államok ellen. Lajos végül nem volt hajlandó az eléje küldött velencei küldöttséggel találkozni, és inkább Pádua felé vette útját, ahova 1347. december 3-án érkezett meg. A város ura szívélyes fogadtatásban részesítette, és a király csapatát bőven ellátta élelemmel. A magyar király december folyamán sikeresen átkelt a Pápai Államon, és állomáshelyein mindenhol protokolláris események zajlottak a tiszteletére: a városok előkelőségei fogadták Lajost és szűkebb kíséretét, majd mulatságokat és lovaggá ütéseket szerveztek. A csapat végül december 21-én érkezett meg Aquilába, ahol a lakosság valóságos népünnepéllyel fogadta a magyar uralkodót. Ekkor Lajos hadserege a lázadókon kívül 5-6 ezer magyar vitézből és 5-6 ezer gyalogos zsoldosból állhatott, míg Johanna ennek a számnak is csak maximum a felét tudta kiállítani. Fontos megemlíteni, hogy a létszámbeli hátrány mellett nápolyi katonák harci értéke is erősen megkérdőjelezhető volt, és Nápoly királynője az üresen kongó kincstár miatt még zsoldosok felfogadásában sem reménykedhetett.

A Nagy Lajos részvételével vívott harcok bemutatása a jövő heti bejegyzésben lesz, tartsatok velem akkor is!

Felhasznált irodalom:
- Bánlaky József: A magyar nemzet hadtörténelme;
- I. Lajos magyar király wikipédia oldala;
- Földi Pál: Liliom és kard (Puedlo kiadó);
- I. Johanna nápolyi királynő wikipédia oldala.