Az Árpád-ház kihalását követő, közel egy évtizeden át tartó interregnum megértéséhez szükséges az azt megelőző 40-50 év áttekintésével kezdeni, mivel az oligarchák nem III. András halálakor jelentek meg, és IV. Béla halálakor sem tűnt úgy, hogy veszélyben lenne az Árpád-ház férfi ága.
Árpád-házi magyar fejedelmek és királyok családfája
1301. január 14. szomorú dátum a magyarság történelmében, mivel bekövetkezett az akkor már az évek óta várt nem kívánatos esemény: III. András király halálával megszakadt a magyar uralkodóház férfi ága. Árpád vezér és az ő leszármazottai akkor már több mint 400 éve vezették a Magyar Királyságot (korábban a törzsek szövetségét). A korábbi, hagyományos öröklődési rendszer megváltoztatásának következményeként utódai gyakran vívtak véres háborúkat egymással a koronáért. Az Árpád-házi királyok halálakor elsőszülött fiaik csak ritkán voltak felnőtt korúak, és azok nagybátyjai gyakran tettek kísérletet a hatalom megszerezésére a szeniorátus elvére hivatkozva. A sok belső marakodás, de csak ritkábban bekövetkező rokon gyilkosság ellenére az Árpád-ház férfi ágát csak a 13. század végére érintette meg a kihalás veszélye. IV. Béla idején a család még bőven rendelkezett férfi tagokkal, de már ő maga is csak két fiút nemzett, és a későbbi leszármazottak gyakran még középkori mérce szerint is korán haláloztak el: IV. Béla fiai közül a későbbi V. István 32, a fiatalabb Béla 19 évesen halt meg, István fiai közül a későbbi IV. Lászlót 27 éves korában ölték meg kun bizalmasai, míg annak fiatalabb öccse, András még 10 évesen elhalálozott. IV. László a halálakor nem rendelkezett fiú utóddal, így külföldön több helyen is 1290-et tartották számon mint az Árpád-ház kihalásának hivatalos dátuma. A magyar trónra acsarkodó külföldiekkel szemben a hazai főurak elismerték III. András származását (nagyapja II. András utószülött fia volt, de pletykák keringtek arról hogy az igazi apa a király egyik tanácsadója volt), és a külhoni trónkövetelőkkel szemben inkább őt emelték a trónra.
A magyar oligarchák által uralt területek
A Magyar Királyságban a 13. század második felében a tényleges hatalom a király kezéből fokozatosan egy oligarcháknak nevezett csoport kezébe csúszott át. IV. Béla a tatárjárást követő, az országot fellendítő intézkedései során kővárak építését rendelte el a nemesség számára, akik ekkor még teljes mértékben elismerték a király uralmát. Az első repedések István fiának társuralkodóvá való kinevezése után jelentkeztek, aki hamarosan versengeni kezdett apjával. IV. Béla és fia a főurak támogatásának érdekében két kézzel osztogatták a különböző tisztségeket és birtokokat, amely akkor még az oligarchák számára nem járt tényleges hatalommal, de ezzel bevételeiket gyakran megtöbbszörözték. A társkirályok által az 1260-as években egymás ellen vívott háborúk kikövezték az utat a központi hatalom fokozatos elvesztéséhez, mivel a várbirtokok elajándékozásának következtében a királyi várrendszerre épülő hadszervezet széthullott, és annak helyét átvették a földesurak által tartott magánhadseregek. Ezek a folyamatok V. István és IV. László uralkodása alatt csak felgyorsultak.
A Magyar Királyság a 13. században
Fontos megemlíteni a Magyarországon történő etnikai, és az érkező lakosok magatartásbeli változásairól is, amelyek szintúgy hozzájárulhattak a széthúzáshoz. Már a tatárjárás előtt is gyakran érkeztek idegen népcsoportok (szászok, jászok, kunok stb.) az ország területére, de a Szent István-i intelem jegyében a király és az uralkodó osztály igyekeztek tervezetten, jellemzően magyar többségű területekre telepíteni őket. Az 1241-et megelőzően betelepítettek igyekeztek jó alattvalók lenni, és többségük idővel be is olvadt az államalkotó nemzetbe, de a tatárjárás után az egymással és a királlyal is versengő főurak munkáskéz hiányában úgymond „ész nélkül” telepítették be az érkező szlávokat és oláhokat a később Trianonban elcsatolt területekre, akik az országon belül már csak vallásbeli különbségeik miatt is idegen testet jelentettek.
III. András, az utolsó Árpád-házi király
III. András halálakor az ország leghatalmasabb főurai valószínűleg örömkönnyeket hullattak, mivel az Árpád-ház kihalásával úgy érezték, szabad a vásár. A leggazdagabb és legjelentősebb oligarchák a központi hatalom folyamatos gyengülését előidézve már V. István és IV. László alatt igyekeztek kivonni magukat a királyi hatalom ellenőrzése alól. Az utolsó három Árpád-házi király vagy gyenge kézzel uralkodott, vagy idő előtt távozott el az élők sorából, így 1301-re a magyar főurak hatalma már félelmetesen megnövekedett, és akár több megyényi terület felett gyakoroltak kiskirályi uralmat.
Csák Máté (1260 - 1321) magyar nemes és oligarcha
1301-ben a legkiemelkedőbb oligarcha Csák Máté volt, aki az ország északnyugati, Dunától északra fekvő területeket sajátította ki magának. A Csákok régi nemesi származású család voltak, akik a családfájukat a honfoglaló vezér Elődtől vezették le. E nemzetség tagjai a 13. század során jelentős világi és vallási pozíciókat töltöttek be, volt közöttük többek között tárnokmester, bán, püspök és érsek is. Az említett Csák Máté hasonló elnevezésű nagyapja már a tatárjárás előtt fontos tisztséget töltött be IV. Béla udvarában, és tevékenykedése során a család székhelye Pozsony és Trencsén környékére került át. A Csák nemzetség nehéz időszakot élt meg IV. László uralkodása alatt, aki más főurak sugallatára Csák Máté fiát, Pétert jelentős tisztségektől és birtokoktól fosztott meg. A fő felbujtók a Kőszegi és Gutkeled családok voltak, akikkel a Csákok évtizedeken is áthúzódó ellenségeskedésbe kezdtek.
A Kőszegi nemzetség Henrik vezetésével az első kiskirályi hatalommal bíró család lett a Magyar Királyságban. Kőszegi Henrik ragyogó tehetségű és kiemelkedő képességű oligarcha volt, de mérhetetlen gátlástalansággal és kapzsisággal is megáldotta az élet. Családja érdekeinek hajszolásában nem ismert határt, és nem félt összetűzni saját királyával vagy egyházi méltóságokkal sem. Hatalma előtt oligarcha társai és még a magyar király is kénytelenek voltak fejet hajtani, de ekkor lépett a színre Csák Péter fia, a már emlegetett Máté.
A Kőszegiek és Csákok alá tartozó területek pont a másik fél terjeszkedésének irányában feküdtek, így az összecsapás csak idő kérdése volt. A két család több évtizeden keresztül bolygatta fel az állóvizet az országban, mivel szinte mindennaposak voltak az egymás elleni bosszú hadjáratok, rablások és egyéb akciók. 1274-ben a felek szabályos csatát vívtak egymással, ahol a Csákok győztek, és még Kőszegi Henrik is elesett a harc során. A néhai Henrik bosszúra szomjazó fiai 1292-ben több, Csák Máté felügyelete alá tartozó várat rohantak le és foglaltak el. Pozsony megszállásának híre országos szintű felháborodást keltett, és III. András Csákot bízta meg az erősség visszafoglalásával, amit Kőszegi Miklós hiábavalóan próbált megakadályozni. Ettől az eseménytől számítva a két család közötti ellenségeskedés nagy részt véget is ért.
Az ország és oligarchái. Csak a középső részen, pirosas színnel jelölt területek álltak a király uralma alatt!
Rajtuk kívül az Aba család tartotta még az ország jelentős részét uralma alatt, akik különösen büszkék voltak ősi származásukra. Az Aba nemzetség soraiból a 11. században még egy magyar király is kikerült (Sámuel), aki Szent István veje volt. E család Amadé vezetésével az 1280-as évek alatt az ország északkeleti részein a Csákokhoz és Kőszegiekhez hasonló kiskirályi uralmat gyakoroltak. Rajtuk kívül jelentősek voltak még az Ernye, Kopasz, Kaán, Subich, Frangepán, Gutkeled, Hont-Pázmány nemzetségek Magyarország különböző részein. A jelentősebb családokon kívül még egyes népcsoportok is befolyással bírtak az ország belügyeire, akik közül kiemelkedtek a székelyek, szászok és kunok.
Az oligarchák kapzsiságának és hatalomvágyának gyakran az egyház és annak tulajdonába tartozó ingóságok is áldozatául estek. Ebben a Csákok jártak az élen, akik a tatai kolostor, a veszprémi egyház és a pannonhalmi apátság kirablásától sem riadtak vissza. Mindezek ellenére Csák Máté III. András udvarában jelentős tisztségeket viselt, és a király vezető emberei közé tartozott. András halálakor kétség kívül a legerősebb oligarchának számított, és a zavaros öröklődési háborúkkal, koronázásokkal és ellenkoronázásokkal tarkított évtizedben közel 18 vármegyére terjesztette ki uralmát. Később még attól sem riadt vissza, hogy királya jóváhagyása nélkül, saját szakállára a vele szomszédos csehekkel háborút viseljen, valamint saját pénzt is veretett. Viszont hiába tehetett meg szinte bármit, Csák Máté a többi oligarchához hasonlóan nem tett kísérletet a magyar korona és a királyi cím megszerzésére. A nagy széthúzásban egyik főúr sem számíthatott a többiek támogatására, és akkor még nem említettük az Egyházat és a pápát, akiknek a hozzájárulása nélkül elképzelhetetlen volt a trón megszerzése. Így a hatalmasok igyekeztek külföldről, nőágon keresztül az Árpád-házhoz közeli vérrokonokat meghívni a magyar trónra.
1301-től közel egy évtizeden át tartott az öröklődési harc, amely során a Károly Róbert, Cseh Vencel és Bajor Ottó mögé álló főurak és egyházi személyek marakodtak támogatottjuk trónra juttatásának érdekében. Az öröklődési háborúból végül győztesen kikeveredő, és a trónkövetelők közül időrendileg elsőként feltűnő Károly Róbert személye miatt érdemes áttekinteni az Anjou-család terveit Európa déli és keleti részeire vonatkozóan.
Az Anjou-ház címere
E nemzetség története 1246-ban kezdődik, amikor a később szentté avatott IX. Lajos francia király az Anjou nevű tartományt ajándékba adta Károly nevű öccsének. Az Anjouk ma már furcsának vagy hóbortosnak tűnő álmot kergettek, és egy Dél-Olaszországot, Magyarországot és Bizáncot magába foglaló hatalmas birodalmat szerettek volna létrehozni. Néhány évvel később székhelyüket áthelyezték Nápolyba, és igyekeztek házassági úton rokonságba kerülni a magyar királyi családdal. Károly István nevű fia számára meg tudta szerezni a magyar uralkodó, V. István Mária nevű leányának kezét, aki végül az 1288-ban megszülető Caroberto (neve hibásan, hallás alapján lett magyarosítva Károly Róbertre) nagyanyja lett.
Károly Róbert ábrázolása mint magyar király a Képes Krónikában
Az Anjouk árgus szemekkel követték a Magyar Királyságban zajló eseményeket, és IV. Kun László király 1290-es meggyilkolásakor kijelentették, hogy Lászlóval kihalt az Árpád-ház, és hogy a közeli rokonság révén őket illeti a magyar trón. Caroberto apja 1292-ben Nápolyban mint „magyar király” írt alá hivatalos okmányokat, de hiába kereste a magyar főurak támogatását, azok inkább II. András egy oldalágából származó unokáját, III. Andrást koronázták meg. A nápolyi Anjouk csak ideiglenes visszavonulót fújtak, és Árpád-házi Mária támogatásával a kis Carobertot a magyar trón elfoglalására készítették fel. Érdekes módon hiába élt és virult a magyar uralkodó, III. András, aki még nemzhetett volna fiú utódokat, ennek ellenére a környező országokban mindennapos téma volt hogy halála után ki fogja örökölni annak trónját. Időközben az aktuális pápa, VIII. Bonifác erőteljesen beavatkozott az Anjouk terveibe, és megtiltotta, hogy Nápoly és Magyarország területileg egy király uralma alatt egyesüljön. A pápai parancsot teljesítve II. Sánta Károly, Caroberto nagyapja 1296-ban kizárta unokáját a nápolyi trón megöröklésének lehetőségéből, így a pápa és Sánta Károly közös érdekévé vált, hogy a későbbi Károly Róbertet magyar királlyá tegyék. Kapva kaptak a lehetőségen, hogy a horvátországi oligarcha, Subich György 1300 nyarán meghívta magához az akkor alig 12 éves Anjou herceget, aki nem sokkal később magyar területre érkezett. E tett nyílt kihívás volt III. András irányába, aki csak néhány héttel később szerzett tudomást a trónkövetelő érkezéséről. Habár több tanácsadója is azt javasolta neki, hogy vezessen hadjáratot Caroberto és a hűtlen Subichok ellen, András inkább tétlen maradt, mivel a legjelentősebb oligarchák és a papság biztosították a királyt töretlen támogatásukról. Nem sokkal később a király olasz származású édesanyja felettébb gyanús körülmények között távozott az élők sorából, akit III. András nem sokkal később követett. Többen mérgezésre gyanakodtak, mivel András nem volt túlzottan idős (35 éves volt), és a feljegyzések szerint a halála előtti napon semmi jelét nem mutatta a közelgő szomorú eseménynek. Akárhogy is történt, az Árpád-ház férfi ágának a kihalásának hírére valószínűleg sokan dörzsölték össze a kezüket Nápolyban, Rómában, Németországban, Bajorországban és Csehországban is.
A magyar trónért való küzdelemről a következő bejegyzésemben fogok beszámolni. Folytatás következik!
Felhasznált irodalom:
- Halassy Béla: Miért éppen ez a Trianon?;
- Csák Máté Wikipédia oldala;
- Árpád-ház Wikipédia oldala;
- Földi Pál: Liliom és kard;
- III. András Wikipédia oldala.
